— Ideje körvonalaznunk első feladataid egyikét. Ide nézz! — asztalfiókjából egy orvosi szaklapot vett elő. (Medizinische Klinik, 22—11. november 1983., olvastam a borító lapján). — Német klinikákon manapság ezzel foglalkoznak. Ezt a módszert mi is meghonosítjuk — mondta, és előlapozta a cikket. — A te feladatod lesz a légköri nitrogénnyomás mérése itt, a Tündérvölgyben. A vegyi labor majd a kiválasztott betegeinknél vérgáztenzió-meghatározást végez. Sok a fiatal orvoskolléga, napiparancsba adom, hogy fogadjanak baráti körükbe, és kezdődhet az együttműködés. A folyóiratomat elviheted. De... kölcsön! Mint aki magasból a mély vízbe zuhant, nem kaptam levegőt. Főorvos úr — lihegtem —, ehhez a... nitrogénméréshez... van-e műszer? A főnök csodálkozva nézett: — Ezt is a te dolgod beszerezni! Én tudjam, hogy mire lesz szükséged? De főorvos úr, kitől, miként lehet műszereket szerezni? Hát ettől berobbant a szigoráról közismert kórházigazgató. Rettegett haragjára gerjedt. — Na, jól nézünk ki, ha te is olyan vagy, mint a mesebeli bamba székely, aki áll a szélben, és tátott szájjal várja, hogy egy sült galamb hátha belérepül. Nézd, a szászok mi mindent alkottak, eközben mi, székelyek vajmi kevéssel dicsekedhetünk. Indulj tüstént ismeretségeket szerezni, kérni, ügyeskedni. Mit gondolsz, hogy ez a kórház miként lett? Csak úgy elővarázsolódott a semmiből?
Nem részletezem, hogy miként, de sikerült műszereket szereznem. Ezt győzelemittasan jelentettem is főnökömnek. Vesztemre! Újabb feladatokat kaptam: — Az udvaron áll egy meteorológiai házikó. Helyre kell hoznod! Kezdődjék el a rendszeres mikroklíma-tanulmány és az orvosmeteorológiai megfigyelés! Jövőre itt konferenciát tartunk, arra elkészítesz egy húsz-huszonöt oldalas tanulmányt. Öt pél­dányban kérem. Apropó, tudsz-e írógépen írni? Ha nem, megtanulsz! ...Hamarosan kapsz egy szobát, és felszereled a Temesvárról hozott nukleáris berendezést. Foglalkoznod kell a mofettával is, a gáz nem akar befeküdni...
Benedek Géza (az orvostudományok doktora) született tudós alkat volt, aki szenvedé­lyesen szeretett oktatni, szakmai kérdésekről beszélgetni. A ,,jókedvű" pillanatok egyikében hallottam főnökömtől a valamikori autonóm Székelyföldről, és a Maros Magyar Autonóm Tartomány idején Székelyudvarhelyen létrehozott, de tiszavirág életű Orbán Balázs Borvízkutató Intézetről (Udvarhely rajon főorvosa volt dr. Benedek ez időben). — Remélem, hallottad Bányai János nevét? — szegezte nekem a kérdést. Nos, eme kutatóintézet hasonmását szerette volna megteremteni Kovásznán, bővebb feladatkörökkel, a bioklimatológiától a radioaktív gyógytényezőn át a fürdőhelytudományig.
Több mint ötven évvel ezelőtt dr. Benedek Gézának és elit baráti-értelmiségi körének az a felismerése, miszerint a Székelyföld ásványvízkincse, a mofetták, a gyönyörű táj biztos húzóereje lehet a megélhetésnek, mai napig helytálló. A gyógyturizmus ma is jövőstratégiát jelent. De mielőtt mindent hétköznapi szintre gyűrne a feledés, hadd emlegessük fel, hogy Benedek főorvos úr nem egyszerű kórházalapító/igazgató volt, hanem a kisváros országos érdekeltségű fürdő­hellyé felfejlesztésének is atyja. (Mellesleg — ezt kevesen tudják — Zsuffa Zoltán barátjával ők voltak a helyi líceum megalapítói.) A szív­kórház gyarapodásával párhuzamban Kovász­nán gombamód szaporodtak a gyógyszállók, és mindegyikben a szívkórházban kidolgozott, ún. Kovászna-módszer szerint folyt a kezelés. Dél­utánonként a kórház mentőautója beállt a főtéri szállodaközpont elé, mindenütt ügyelet működött, és sürgősség esetén a beteg a szívkórházba, a metodikai központba került.
Az intézmény fennállásának 25. évfordulóján, egy ünnepi orvoskonferencián dr. Benedek Géza még a nyugat-európai fürdőhelyeken, de leginkább a németországi klinikákon szerzett tapasztalatairól beszélt, és az általa vezetett orvoskollektíva eredményeit összegezte. Jövőbe vetett hittel Kovásznával kapcsolatos terveit ecsetelgette. Csakhogy ez idő tájt kezdődött az ország végzetes gazdasági (politikai), erkölcsi lavinaindulása. Hogy már a besúgók besúgóit is besúgták, ez még hagyján! Ennél nagyobb szerencsétlenség volt például, hogy negyedóránként adták-vették a villanyt. A főorvosnak sikerült ugyan (ismeretségei révén) egy hatalmas generátort szereznie, de az óránként harminchat liter gázolajat fogyasztott. Akut üzemanyagkrízisben ennek folyamatos kiügyeskedése vált a következő kihívássá, majd a kórház saját disznóhizlaldájának felfejlesztésével kellett foglalkoznia, és a disznópásztorral veszekednie, aki gyakran berúgott, s ilyenkor beszédült a malacok közé. A közel ezerágyas intézmény a felelősség teljes súlyával az alapjában szívgyógyász orvosigazgatóra nehezült, mert a hivatalnokok, beszerzők, mindenféle ügyintézők tehetetlenül álltak a hatalmas nincstelenségben. A főorvosnak tudomány- és kollektívaépítés helyett nap mint nap ügyeskednie, kérnie, beszereznie kellett. Panaszolta is egyszer, hogy otthon írógé­pében befűzve áll a papír, de soha sem jut odáig, hogy önfeledten eléje üljön, és gondolatait papírra mentse. — Alapjában én kerestem magamnak a balhét, s így... megérdemlem — summázta egyszer kedélyes öniróniával.

Hippokratészi eskün innen és... túl
Hogy dr. Benedek Géza — közel négyszáz munkatársa főnökeként és betegek ezreinek orvosaként — miként tudott tájékozódni, helytállni a ,,tébolyban"? Hogy mi lapult a félelmetesen szigorú, mindenki iránt igényes, kegyetlenül szókimondó intézményvezető lelkének mélyén? Erre próbálok rávilágítani személyes élményeimmel, már ha egyáltalán annak lehet nevezni a balhét.
A már említett nukleáris mérőberendezést (néhai Toró Tibor professzor közbenjárásával került hozzánk) eredetileg a radioaktív gyógytényező felügyeletére kértük. A csernobili atomerőmű-katasztrófa idején azonban a környezeti sugárszennyezést kellett mérnünk, rendkívüli üzemmódban. Mint minden közérdekű cselekedetből, ebből is bonyodalom lett a diktatúra idején. Alig pár nap elteltével, délelőtt előállt beszerző autónk (miniszteri kéjautó lehetett valamikor), a hatalmas, nikkel cirádás, de lerobbant Volga. Rám várt! Szentgyörgyre kellett mennem a szekuritáté (!) színe elé. Indulás előtt rettenetes szidást kaptam, a főorvos úrnak remegett az álla. — Mondd, te milyen világon élsz? Kóvályog az eszed, mint... gólyaszar a levegőben? Hogy merészeltél olyasmit mondani, amit én sem engedhetek meg magamnak?... Megsem­misülten tűrtem a szóbeli ütlegelést, aztán főnököm kifulladt, és én kinyögtem: főorvos úr, nem értem, hogy mi történt. Elképedve nézett. Te valóban nem tudod, hogy tegnap kinek feleseltél, kit utasítottál rendre? — Fogalmam sincs, főorvos úr! Főnököm félelmetes szigora erre megenyhült. — Na, rendben! Te... balf*sz, holdkóros székely! Ha igazat beszélsz, te legalább nem tartozol azok közé, akik besúgnak engem. Hát ideje megtudnod: D. ezredeshez volt szerencséd. Ő a megyei szekuritáté-vezér. De indulj! Szakmai kijelentésed­ből jottányit sem engedsz! Megértetted? Ne félj! Megpróbálok eléd szólni, mire odaérsz. És valóban így történt. Igaz, másfél órás szobafogság után, de se szó, se beszéd, testi-lelki fenyítés... nélkül kiengedtek.

Temetni is tudni kellett
Történt, hogy az ’50-es évek végén, amikor dr. Benedek még a városi kórház igazgatója volt, és a Kovászna főterén álló ódon épület (ma kultúrotthon) még aggmenházként üzemelt, egy öregember rosszullett. Az újonnan kinevezett intézményvezető orvost hívott, épp Benedek doktort, aki megállapította: itt a vég. Az árva aggastyán sírva könyörgött papért, hogy gyónjon-áldozhasson katolikus hite szerint. Erre az intézményvezető papot hívott, aki aztán el is temette a halottat. Társai is kikísérhették a koporsót. A sírhalomra rögtönzött deszkakereszt is került, bár addig csak jeltelen földkupac dukált aggmenházi halottaknak. Ejnye! Mi folyik ott? — figyelt fel a politikai vezetés. Aztán rövidesen bonyolódott a helyzet, és az öregotthon vezetőjét kirúgták. Szocialista népjóléti intézményben nem te­remthetünk fészket a klerikális reakciónak — hangzott a mennydörgés, az elbocsátó dokumentumon pedig ez állt: ,,politikailag megbíz­hatatlan". A dr. Benedek család (férj-feleség orvos) ez idő tájt épp harmadik fiúgyermekét babusgatta. Karrierjük kezdetén álltak! Ag­godalommal követték a történteket, ugyanis a kovásznai intézményvezetők nem merték alkalmazni a megbélyegzett embert. Ekkor szólalt fel az orvosházaspár: ...egy kisgyermekes édesapát, egy magyar embert nem szabad így utcára dobni! És tisztviselőként befogadták a kitaszítottat. A zsarnokság vigyorogva bólintott rá: Rendben, de a doktor elvtársnak kell saját bőrére politikai felelősséget vállalnia érte. És a Benedek család vállalta a nem mindennapi kockázatot... egy alapjában idegen magyar emberért, annak családjáért. (Hadd szabadjon elárulnom: e sorok szerzőjének apjáról szólt a történet.)

Hallod-e, csont, a csöndet?
Anno 2000 őszén, a szívkórház fennállásának 40. évfordulóján miniszteri vizitáció, ünnepi visszaemlékezések és kiértékelő beszédek idején váratlan, döbbenetes dolog történt. Szót kért egy országos hírű bukaresti román szívsebész, és a nyilvánosság előtt bevallotta: több orvostársával örökre szégyelli, hogy akkor, tizennégy évvel azelőtt nem emelték fel hangjukat kollégájuk védelmében. (,,Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a mo­lekulák.") Igen! Hirtelen ,,józsefattilai" csend feszült a teremre. Dr. Benedek Géza (az idő tájt 84 éves volt) hatalmas önfegyelemmel, rezzenéstelen arccal ült a prezídiumban.
De mi is történt tizennégy évvel azelőtt, 1986. szeptember végén a szívkórházban? Nos, azon a reggelen rutinos gárdaátadással, beszerzési és egyéb gondokkal indult a nap, majd a főorvos megkezdte a vizitet. Úgy tizenegy óra felé — mint derült égből villámcsapás — kisebb delegáció érkezett a kórházba. Dr. Benedek Gézát — aki huszonhat éven át napról napra téglánként építgette az ország egyik legtekintélyesebb egészségügyi intézményét — hazaparancsolták a munkamezőről. ,,,Rögtönítélő" eljárással nyugdíjba... rúgták. A Kriterion egykori igazgatója, Domokos Géza, a főorvos barátja erről valahogy így vélekedett 1995 körül, zárt körben (jelen lehettem): Géza Bácsi szakmai tekintélye, országosan legendás hírneve egyre nagyobb fejfájást okozott a hatalmasoknak, mert akkori­ban már lépten-nyomon, fennhangon szidal­mazta a rendszert. Ha a szekuritáté megfélemlítéssel próbálta volna kerékbe törni jellemét, abból nemzetközi botrány kerekedett volna. A legkényelmesebb megoldást választották: ki­dobták életteréből. Nota bene: ezt épp hetvenedik születésnapja idején tették, gyalázatos stratégiával.

A példamutatás erkölcse
A rendszerváltás után dr. Benedek Géza visszalépett a közéletbe. Volt városi tanácstag, átvette a Pro Urbe-díjat, tartott előadásokat Kovásznáról, orvostudományról. Épp egy ilyen alkalommal (úgy kilenc éve) ért az a megtiszteltetés, hogy karomba fogódzott, és hazáig kísérhettem. — Olvastad-e Fábián Ernő könyvét? A példamutatás erkölcse nagyszerű írás — mondta, majd arról beszélt, hogy neki is papírra kellene már vetnie élete és szívkórháza történetét. — Időm, az lenne bőven, gyakorta ülök le a gép elé, de rövidesen összekuszálódnak a gondolataim. Szembedől velem a múlt, és arra eszmélek, hogy fennhangon veszekszem életem kerékkötőivel, árulóimmal, besúgóimmal ...vagy épp a kocsissal, aki lapáttal verte a két gyönyörű lovat, melyet egy hálás betegem ajándékozott a kórháznak. Kirúgtam a kocsist, bár magyar ember volt. Emlékszel? Ma sem bánom, amit tettem! Ne legyen irgalom annak, aki ártatlan állatot vagy embert bántalmaz!