Ez az ember ismerős valahonnan, tűnik fel egy bajuszos, göndör, barna hajú, középkorú férfi a Gróf Batthyány Lajos GTP Ifjúsági Klub avatóján Sepsiszentgyörgyön. Honnan is? Bizonyára a tévéből. Megvan: Farkas Bertalan. Az első magyar űrhajós, aki 1980. május 26-án a Szojuz 36 fedélzetén indult a világűrbe, ahol nyolc napot töltött. Farkas Bertalan volt az esemény meglepetésvendége, ő vágta el az avatószalagot. A rendezvény után szívesen állt rendelkezésünkre egy interjú meg egy koccintás erejéig.
— Hogyan kerül egy űrhajós Sepsiszentgyörgyre?
— Meghívtak... S számomra hihetetlenül fontos volt a mai esemény, hisz egy olyan kis klubot avattunk, ahol az ifjúság számára a szó jó értelmében lehetőséget biztosítanak. Ma már annyira közel van minden hozzánk, hogy felveszed a telefont, bármelyik kontinensen lévő barátoddal beszélsz, bekapcsolod a televíziót, rámégy az internetre, össze van kapcsolva az összes földrész mindenkivel. Ebben az a nagyszerű, hogy hihetetlen készséget kell kialakítani ahhoz, hogy egy másik ország, másik kontinens emberével kapcsolatot teremthess. Nyelveket kell beszélni! Egy nyelv nem elég, két nyelv nem elég, több nyelvet kell beszélni. A kommunikáció rendkívül fontos a jövő számára. Mert kommunikáció, egymás megértése nélkül nem tudunk semmiről sem véleményt alkotni, sem dönteni. Azt hiszem, pontosan ezért egy ilyen jellegű klub, amit felavattunk, közelebb engedi az ifjúságot egymáshoz. Ez a legfontosabb dolog.
— Mi jár egy magyar ember fejében a világűrben?
— Hát, magyar ember, nem magyar ember, mindenféleképp egy dolognak kell foglalkoztatnia azokat, akik a világűrt megjárták. Ha a világűrbe kerülsz mint űrhajós, függetlenül attól, hogy honnan, valami fantasztikus dolog tárul eléd. Kinézel az illuminátoron, és látod a Földet. S akkor azon gondolkodsz, hogy az emberiség mit alkotott, milyen csodálatos dolog, hogy minket, űrhajósokat felküldenek, és megteremtenek minden feltételt az ottani életvitelhez. Amikor kinézel a másik ablakon, látod a világmindenséget, a naprendszert, és azt mondod: hűha!, mennyire, de mennyire keveset ismerünk abból, ami minket körülvesz, a naprendszerünkből. Csodálatos dolog űrhajósnak lenni, hisz azok a kollégák, akik velem együtt repültek, fölvállalják azt a hihetetlenül komoly felelősséget, amit a Föld jövője kapcsán kell éreznünk.
— S milyen érzés Magyarország egyetlen űrhajósának lenni?
— Az első mindig első. Ezt tisztességgel kell viselni. Nem egyszerű dolog. Borzasztóan bonyolult... Ha elmegyek Budapesten vagy vidéken az utcán, rám tekintenek, mosolyognak az emberek. Vagy elmegyünk egymás mellett, egyiknek azonnal beugrik, hogy kiről van szó, a másik picit gondolkodik, de amikor visszanézünk, egymásra mosolygunk, akkor már tudja. Úgy érzem, hogy a 27 év számomra azért nagyon érdekes, mert azok az egyetemisták, akikkel kapcsolatot tartok, akik meghívnak, az űrrepülésem után születtek. Számukra nagyon fontos, hogy anyanyelven nagyon sok mindent elmondjak.
— De külföldön is tart előadásokat...
— Nagyon sokat tartózkodom külföldön is. Most jöttem Skóciából, azelőtt Kazahsztánban, Moszkvában, Németországban jártam, most itt vagyok Romániában. Jóleső érzés, hogy tudnak rólad.
— Ha már Romániába értünk, rákérdezek, milyen a kapcsolata Dumitru Dorin Prunariuval?
— Dorin nagyon jó barátom. Együtt készültünk a Csillagvárosban az űrrepülésre, s most találkoztunk Skóciában. Sok mindent megbeszéltünk együtt, közös elképzeléseink vannak a jövőt illetően. Az a csodálatos a dologban, hogy a világűr nem szétválaszt, hanem összehoz bennünket, egyet akarunk.
— Mi volt a legnagyobb élménye a világűrben?
— Hát, amit lent a Földön nem tudsz átélni, a súlytalanságban lebegve visszanézni Földünkre, erre a pici, érzékeny és sérült bolygónkra, közben 90 perc alatt megkerülöd a Földet, átrepülsz kontinensek fölött, s azt mondod, te jó ég!, hát végső soron hol vagyok én? Elszabadultam valahová? Borzasztó furcsa érzés. De ezt a technika lehetőségei megengedték. S a legcsodálatosabb, amikor visszajössz, amikor földet érsz, amikor újból itthon vagy, érzed azt, hogy igenis, létezik gravitáció, létezik az űrrepülés. Te kiválasztott voltál, neked szerencséd volt, az élettől kaptad ezt, s valaki úgy döntött, hogy gyere vissza, élvezd mindazt, amit fent átéltél, add át mindenkinek, aki talán soha az életben nem fog elkerülni a világűrbe. A 6,5 milliárd emberből annak a 460-nak, aki fent volt, fel kell vállalnia azt a felelősségérzetet, hogy átadja tapasztalatait mindenkinek, akit érdekel, és lehet, hogy soha az életben nem kerül fel a világűrbe. A Nemzetközi Űrhajós Szövetség nyitott napján rengeteg emberrel tudunk találkozni. Nemrég Skóciában űrhajós kollégáim millió helyre vittek el, találkozhattunk főiskolásokkal, szakemberekkel. Amikor Magyarországon meghívtak a mozgássérültek intézetébe, odajött egy kislány, át akart adni egy csokor virágot, felállt csak azért, hogy ne lássam, hogy ő tolókocsiban van. Valami csodálatos érzés volt. Ezért nekünk, űrhajósoknak kötelességünk emberek millióival találkozni, és elmondani, hogy mennyire sérülékeny a Földünk, s mennyi mindent meg kell valósítanunk, hogy kis bolygónk megfelelő körülményeket biztosítson gyerekeink számára.
