A 8-as tömbház is mutatja lakói különbözőségét Albert Levente felvételei

Valamikor minden megvolt
A telep múltjáról az egyik legrégebbi lakos, Badi Aranka számol be. Férjével együtt 1974-ben költöztek ide a közeli Maksáról — az itt működő állami gazdaság munkát és lakást adott, és bár a fizetés akkor sem volt magas, minden család két­áras kiskertet kapott, ahol a háztáji zöldséget megtermelte magának; állatokat — disznót, majorságot — is tartott majd mindenki. Az első tömbházakat 1965-ben építették, és annak idején kényelmesebbek voltak a legtöbb fa­lusi háznál: folyóvíz, fűtés, villany készen. Azok jöttek, akik itt dolgoztak — a környékbeli falvakról, de távolabbról is, például a Gyi­mesekből több család is idetelepedett állatgondozónak. És bár sokfelől verődtek össze, az első években igazi közösséggé kovácsolódtak, a tanítónők oda­figyeltek a fiatalságra, színdarabokat tanultak, faluról falura vitték az előadásokat — meséli, és nem a nosztalgia érzik a hangján: hihető, hogy valóban más volt akkor a hangulat.

Badi Aranka

Most ugyanis semmi sincs: húsz éve elvették a kiskerteket, a gazdaságot magánosították, a munkahelyek nagy része megszűnt, aki tehette, elvándorolt a jobb megélhetés irányába, aki pedig itt maradt, évekig rettegett a kilakoltatástól, az új tulajdonos, Erdély Ede ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, csak nyerészkedni akart. Még a gázszolgáltatás is megszűnt — csak két tömbház konyháiban működik még —, most már fával fűtenek mindenütt. Ez olcsóbb és barátságosabb, csakhogy kényelmetlenebb is, főként a tárolás miatt.
A városi látogató számára azonban az a leginkább elképesztő, hogy a rikító szegénység, a hámló falak, rogyadozó tetők és a sár ellenére valami olyan is látható itt, ami másutt kiveszőfélben: a lépcsőházakban és az ablakok alatt kint hagyott cipők, használati tárgyak, még kerékpárok is díszelegnek, mint amit nem kell félteni az illetéktelen kezektől. Igaz, itt hétköznap délelőtt sem üresek az utcák: boldog, akinek állása van, még ha gyenge is a kereset.
Badi Aranka és férje a szerencsések közé tartozik: kettejüknek 1300 lej a nyugdíjuk, ez itt irigyelt jövedelem. Egyetlen fiuk a városban él, de inkább erkölcsi, mint anyagi támaszuk. Két szoba-konyha-fürdőszobás lakásuk a rend és a béke szigetének látszik — jelenleg 47 lej a bére, és 21 700 lejt kellene kifizetni érte ahhoz, hogy az övék maradjon. Még nem tudják, hogy négy vagy hét, esetleg tíz évre szóló részletben sikerül megegyezni, de belevágnak, pedig ebből a pénzből még orvoshoz is járnak: félnek azonban, hogy idővel a bér lesz nagyobb — akkor már inkább a részlet. Az ajánlatot november végén kapták meg, február-márciustól kellene fizetni; ha az érdekeltek legalább negyede beáll, nekik a telekkönyvet az önkormányzat készítteti el, a későbbieknek majd ezért is külön kell fizetniük.

A nincsből kell lakást venni
Sokan nem nyugszanak bele ebbe a megoldásba, kihallgatáson is jártak, próbálnak kedvezőbb árat kialkudni. Gyűlés is volt, állítólag újraméretik a lakásokat, senkinek sincs elég pénze — mondja, és a szomszédasszony esetét hozza fel: december elején adták ki a szeptemberi bérét, no nem az egészet, csak 300 lejt. Bekopogunk, az épp otthon tartózkodó állatgondozó — nevének elhallgatását kérve — megerősíti: 720 lej járna neki havi 30—31 napi munkáért (a tehenet vasárnap is el kell látni), ebből július 1-jétől levágtak 20 százalékot, pedig nem állami munkahely — a főnök azonban arra hivatkozott, hogy az állam is megvonta az állatok után járó támogatást. A család 27 éve él itt, azért jöttek, mert volt munkahely, fizetés és lakás. Most azt sem tudják, hogy egészségbiztosítást, munkanélküli- és nyugdíjalapot fizet-e a munkaadójuk — és már nincs hová menni, pedig szűken vannak: a két szobában férjével, felnőtt lányával és vejével, valamint szintén felnőtt fiával együtt laknak. Régebb lehetett napszámba is járni, ha kellett a pénz, mára ez is megszűnt, ha van munkahely, ott is csak fenyegetik az embert, nehezebb megélni. A lakást megvennék, de nincs miből, nem tudják, mi lesz. A kilakoltatástól is félnek. Nem, még nem zsuppoltak ki senkit, pedig van, aki nem fizet bért. De erre nem lehet alapozni, valószínűleg a város sem fogja megtűrni az adósokat...
2012-ig érvényes a szerződésünk, addig nyugodtan maradhatunk, gondolkozhatunk — szögezi le Badi Alpár, egyike azoknak a fiataloknak, akik itt nőttek fel, és készek harcolni a méltányosabb árakért. — Megvennénk a lakásunkat, de nem ennyiért, ez sok. Az Állomás negyedben 66 000 lejért újraszigetelt, kimeszelt lakást lehet venni, itt meg a tető omlik ránk. 46 éves épületek ezek, és senki nem javított semmit rajtuk, a bért azonban elveszik. Azt mondják, Szépmezőből nincs jövedelem, csak kiadás, de milyen kiadásról beszélnek? Két kéményt felhúztak az út mellett, és tavaly tettek termopán ajtót a lépcsőházba, a vízórák miatt; a vizet azonban tudomásom szerint pályázatból hozták ki. Valamikor a belső munkálatokat is elvégezték a karbantartók, virágok voltak, gondozott utcák, de már 30 éve nem is meszelt senki. A vakolat folyik le, az egyik tömb­ház sarka süllyed, a másiknak a pincéje rohad, a harmadikon a cserép mállik. A felértékelés úgy zajlott, hogy kijött valaki egy fényképezőgéppel, kívülről kattogtatott, s elment. S azután kihozták ezeket az árakat. Tíz éve az Állomás negyedben 110 millióért lehetett ezeknél jobb állapotú lakást venni — arról már nem is beszélek, hogy 1990-ben milyen áron váltak tulajdonossá az addigi bérlők. Itt meg olyan lakás is van, amiért 70 000 lejnél is többet kérnek. Az édesanyám nyugdíja 420 lej, a lakását 54 000-re értékelték. A miénk 21 000 lenne, megvennénk, mert be is fektettünk, de 1300 lejt keresünk ketten a feleségemmel, ebből élünk. 440 lej a részletünk, két gyermek van, miből vegyünk még el? Azt mondják, vegyünk fel kölcsönt, csakhogy ekkora jövedelemre egy bank sem ad, még ki is nevetnek. Az óvodát is nekünk kellett felújítanunk, mert négy éve bezárták, de aztán azon sem javítottak semmit. Csináltak egy játszóteret, de az nem sokat segített.
Állunk az óvoda udvarán, valóban siralmas a látvány. A régi épületben egy durván húsz négyzetméteres szobában kell elférnie 23 gyermeknek bútorokkal, játékokkal együtt. Az ajtó közvetlenül kifelé nyílik, alatta a résen kilátni. Az illemhely kint, a magas és szélesen kikanyarított ülőke igen kényelmetlen, nem is biztonságos a kicsik számára — mutatja Lőrinczi Anna Katalin óvónő, elismeréssel említve a szülők hozzáállását: pénzzel nem tudtak segíteni, de kétkezi munkájukkal sikerült kissé lakályosabbá varázsolni a körülményeket. Azt már egy másik szülő mondja el, hogy tavaly három óvónő váltotta egymást Szépmezőn, ez sem tesz jót a gyermekeknek. Azért is viszik el őket Sepsiszentgyörgyre, bár ez is külön gond: a féláras bérlet 25 lej havonta. Iskolás tizenöt maradt helyben, az összevont osztály is ugyanabban az épületben működik.
A hangulat tehát nem ünnepváró a telepen, de sok éve nem az. Meg lehet szokni ezt is? Badi Alpár elmenőben — a testvérével nemrég műtött unokaöccsének segített hazamenni — még szolgál némi kiegészítéssel az elmúlt időkről: annyi bért fizettünk már az elmúlt években Erdély Edének, végrehajtónak, közműveknek, tanácsnak, ezt igazán beszámíthatnák, mert nem sokat kaptunk érte. Egyszer még garanciába is betették a tömbházakat, pár éve pedig azért harcoltunk, hogy ne adják el a fejünk fölül. Most kezdjük elölről? Nincs hová elköltözni, de nem is akarunk, itt születtünk, felnőttünk, együtt a család, nehéz lenne megválni mindentől. Ez az életünk...

Önmagát becsüli, aki mozdít valamit
Lehúztuk az életünket a ganéban, s most azt akarják, hogy rohadjunk meg — foglalja össze véleményét a 65 éves Dezső Árpád. A 8-as tömbházban lakik. A pincében áll a szennylé — egyszer kijöttek, kihúzatták, az árát is megkérték, aztán megint mindent elöntött a lefolyó, azóta úgy van. Ez nem minden: a tető is beázik, a három szobából egy használhatatlan, penészes, csak idő kérdése, hogy mikor dől ki a sarokban a fal — lehet, hogy egy nagyobb havazás is beroppantja fölötte a foghíjas tetőt. A lakás ára 31 500 lej, a nyugdíj 540. Dezső Árpádnak négy fia van, de ők is alig élnek — "nem kell már az ember a földre, annyi a gép" —, onnan nem számíthat segítségre. Ez is hatlakásos tömbház, a másik szárny állapota azonban jobb, ott új ablak, külső szigetelés is látható. A magyarázatot a negyed adminisztrátora, Fejér Imre adja meg: egyesek gondját viselték a lakásuknak, mások nem. A tanács segített, ahol tudott, több rakomány kavicsot terítettek el az épületek között, ismét van közvilágítás, ivóvíz, szennyvízcsatorna, játszótér, a buszjáratot is az iskolai órarendhez igazították — mindent persze nem lehet egyszerre. Cserepet is küldtek ki, de aki arra várt, hogy majd a polgármester fogja feltenni, annak ázik a plafonja. A szemetes lépcsőházért sem lehet a városvezetést okolni. Aki viszont odafigyel, az jobb, szebb környezetet teremt magának: a lakásbelsők mintegy 70 százaléka szép, igényes, sokan ablakot is cseréltek, virágokat ültetnek, nem várják a sült galambot. Ők maguk járdát öntöttek, kívülről is meszeltek, pedig senkinek sem könnyű. Igen, a jövedelmekhez képest magasak az árak, neki is gond lesz a lakásvásárlás, de hát ez sem kötelező. Egyébként vannak olcsóbb lakások is, a 60 éve épült tömbházlakásokat 17 000 lejért megkaphatják a benne élők, az 1966 utáni épületekben 21—50 000 lej közötti összeget kell kifizetni, az 1989-ben átadott lakrészekért már 70 000 lejt. Az egyforma lakásokért egyformán, habár egy leromlott ingatlan nyilván nem ér annyit, mint egy felújított vagy legalább gondosan karbantartott családi fészek.
Csodát azért senki sem tud tenni: az otthonában szívélyesen fogadó Szabó Beáta elpanaszolja, hogy a külső fal minden erőfeszítés ellenére vizes, penészes. A legtöbb tömbház ugyanis csak egy vékony alapon áll, alig-alig emelkedik a föld fölé, ahonnan minden nedvesség felcsap, felszívódik. Nekik is két gyermekük van, értük is próbálják élhetőbbé alakítani a szűkös adottságokat, kint is. Hiszen szép emlékeik vannak saját gyermekkorukból, szeretnének ebből továbbvinni, adni valamit...
Forrong a telep. Az emberek nyugtalanok, számolnak, mérlegelnek. Vajon mit hoz a jövő, lesz-e megváltás?