temette a vesztes apát,
a fiút, ki a Donnál hóba halt,
a lányon az erőszakot,
a győztesek után hagyott sarat

szórta falunkra az Isten,
mint lezüllött, porrá sírt csillagot,
fújta ránk a Hargitáról
a mirtusz-hullásos márvány-maszlagot.

Szentséges éj, karácsony volt,
a harang fehér gyászban kongatott,
a csöndöt imádták némán,
megrokkantan a székely angyalok.

Egyedül a kocsma mögött,
a bérszoba ablakán lazított,
mintha vasat, rácsot rázna
egy-egy gyötrelmes, tébolyult sikoly:

kínba omlott kicsi asszony
hívta a csodát, tán már a halált,
szenvedte másodnap óta
elsőszülött, rettentő magzatát,
ki aláaknázta a szívét,
csontjaiból a meszet kiszívta —
Isten lánya, édesanyám,
te, te, te voltál akkor Mária!

Kint az ivóban percenként
őszült poharai fölött apánk,
a rettegő gyertyafényből
felépítette falunk templomát,

mert új Heródest ellett,
s hű pribékeket kint már a világ —
hát jöjjön már az a Fiú,
ellenük hozd el, Szent István király...

Karácsony van újra. Apám
meghalt, Anyám rettegve, félve él.
Hiába hozott az angyal,
kisemmiz engem is a vakremény.

Népemet bánat szórja szét,
forgatja maga alá a törvény,
a jog, mit ellene írnak
haramiás, alvilági csörtén.

S nem jönnek a csodák, késnek,
a havazás szentegyházaiban
helyünkre az iszonyat ül,
szemünknek tiszta tükre megrian,

mint lázgörbét ír az égre,
mondja, mi csak Krisztussal mondható,
hogy a hazánk, a mi hazánk,
nem és nem, nem e világból való.