Péter Alpár rajza

Felesége még a konyhában rendezgetett, de a nagyasztalt már megterítette, s az utolsó csomag is ott volt a csupa vörös díszekkel teliaggatott fa alatt.
Azon a karácsonyon édesanyja olvasztott cukorból és tejből készített karamellát, azt csomagolta fiókokban őrzött maradék sztaniolba, s a fikuszt díszítette fel. Ajándékba inget kapott, és vastag zoknit.
A rádióban éppen felajánlások mentek, adományvonalon gyűjtöttek a hátrányos helyzetű gyermekek számára pénzt, s László beleálmodta magát abba a világba, amit a jelenből nem ismert ugyan, de sorban állásos gyermek­évei miatt el tudott képzelni.
Álmában is tudta, hogy álmodik, hogy ő az a gyermek, aki félálomban lesi a közelgő est hangjait.
Sűrűn havazott álmában, s a meglágyult időtől az eresz karvastagságú jégcsapjai zenélni kezdtek. Nem látta. Az ablak, amelyet tegnap még jégvirág borított, most bepárásodott, mert anya töltött káposztát főz, s biztosan kalácsot is csinál. Mákosat, amit Lacika úgy szeretett, hogy az ne mákos kalács, hanem kalácsos mák legyen, s ilyenkor a tepsi mellett egy pléhcsuporban sütött neki gombakalácsot is. Ahogy ki­buggyant volna a tészta, úgy sült meg, hogy pon­tosan olyan volt, mint egy mesebeli nagy gomba, s a tetejére sült dióbél miatt pöttyös is lett.
Talán a bepárásodott ablakon túlról jön a hang — gondolta, de nem tudta eldönteni, hogy merre van a forrása. Eleinte azt hitte, hogy a padlásról jönnek az üvegcsengők hangjai, aztán a konyhára tippelt. Néha tisztán hallotta, aztán szinte süket lett a csend.
Fülelt, azt hitte, hogy a Mennyből az angyalt hallja. Pontosan azon a furcsa hangszeren, amit egyszer rég hallott a templomban, s amiről sokáig azt hitte, hogy hársfának hívják.
— Hársfa — mondta, de anyuka addig-addig javítgatta, hogy el kellett hinnie neki, hogy az az aranykeretes valami, ami olyan volt, mintha egy zongorából kiszedték volna az összes húrt, és függőlegesen berakták volna abba keretbe, hogy hát az nem hársfa, hanem hárfa. Nem igazán értette, hogy mit jelent a hár. A fa, az természetesen fát jelent, de aztán bele kellett nyugodnia abba, hogy vannak ilyen különös szavak, mint a hárfa.
— Kis butám, akkor azt találd ki, hogy a takar szóban a kar előtt mit jelent a ta.
Ez éppen négy éve volt, azóta sok mindent megtanult, s olyan szójátékokat gyártott, hogy az osztályban mindenki halálra kacagta magát rajtuk.
— Ha csak egy lobogó van, az zászló, de ha több van, akkor azok a zász-lovak.
Édesanyja olyan érthetően magyarázott neki, az akkor még csak másodikos kisfiúnak, hogy bele kellett nyugodnia abba, hogy nem lehet csak úgy, önkényesen összetett szónak gondolni valamit, mert az elejének vagy a végének külön is értelme van.
De az a hárfahang olyan tisztán hallatszott a szobában, hogy arra gyanakodott, ha nem a rádió szól, akkor édesapja most próbálgatja azt az újfajta játékot, amit egyik barátja számítógépén látott, s annak is ilyenszerű csilingelő hangja volt, s abban reménykedett, hogy este majd ott találja a karácsonyfa alatt a számítógépet, amire vágyott.
Már nagyon sokszor kérte, de nem kaphatta meg. Születésnapjára sem, s a jeles bizonyítvány után sem, és megértette azt, amit szülei mondtak.
— Nem telik nekünk olyasmire. Apa munkanélküli, ha szereznek neki spanyolban munkát keresztapádék, akkor neked is lesz — mondta mikuláskor az édesanyja, s olyan szomorú volt a hangja, hogy Lacika nem is azért sírt, hogy csak cukorkát talált reggel a cipőjében, de azért, mert ha édesanya ilyesmit mondott, utána mindig kiment a konyhába, és ott törölgette a szemét, hogy ő ne láthassa, hogy milyen nagy a baj.
Már napok óta feküdnie kellett, olvasni sem tudott, mert az orvos azt mondta, hogy vízszintesen kell maradnia a kezelés alatt, de azt nem mondták meg neki, hogy mi baja van, s egész nap bámulta fél szemmel a televíziót, ami mindig olyan volt, mintha ködből közvetítene, s ha elment a ház előtt egy autó, akkor havazni is kezdett a fekete-fehér képernyő.
Távolodott, közeledett az a különös zene, s Lacika remélte, hogy mégis hoz neki valami csodás meglepetést az angyal, mert apa valamit kopácsolt a konyhában, s azt is hallotta, amit anyának mondott.
— Menj, kérd el a szomszédtól a fűnyírójuk hosszabbítóját — mondta, s a kisfiú biztos volt abban, hogy mégis kap valami olyasmit, amit csak akkor tudna az ágyban használni, ha azzal a hosszú dróttal oda vezetnék az áramot.
Ő volt az osztály legjobb tanulója, s úgy megtanulta az iskolai számítógépen a készülék kezelését, hogy ki is talált rajta egy egészen új játékot. Az igazgató azt mondta, hogy valóságos csoda, s hogy neki sem sikerült volna jobban, pedig mindenki tudta róla, hogy az iskolából egyenesen egy szervizbe megy, de nem csak javít. Mert az iskolának is ő csinálta csupa eldobásra szánt, használt alkatrészből azt a kivetítőst, amivel a tévét is olyan nagyban láthatták, hogy a kép betöltötte az osztályban az egyik falat.
— Ezt átírjuk lemezre, s elküldjük az iskolás feltalálók országos versenyére — mondta, s nagyon büszke volt, hogy Lacika mindent tőle tanult, s éppen ő, akinek nem is volt otthoni gépe, olyan nagyon figyelt az órákon, hogy jobban tudta az alkalmazásokat, mint a többiek vagy a tanárok java része.
Édesapja valamit kopácsolt, de egészen biztos, hogy nem a karácsonyfa végét vagdosta, hogy beleilljen a talpba, mert azt már reggel megcsinálta, csak még nem hozta be a szobába, s a csilingelő hangok tompító zenéjén keresztül is hallotta, hogy édesapja azt mondja, a sötétben jobb lesz a kép.
Látta, hogy leoltják a konyhavillanyt, s valami fények cikáznak odakint, de nem tudta, hogy mi lehet az, s addig-addig álmodozott, amíg bele nem aludt a képzelgésbe.
Azt álmodta, hogy már nem fáj semmije, s nem is szánkózik, hanem sízik. Van olyan fekete öntött bakancsa, mint annak a nagyfiúnak, akit versenyekre szoktak vinni, de ő olyan merész, hogy fel tud menni egészen a sziklákig, oda, ahol a legmeredekebb, s olyan fehér sítalpai vannak, hogy messziről nem is lehet látni. Úgy siklik, mintha csak a napfényben csillogó bakancs repítené, s érezte is a Kishavas fenyvesének az illatát, pedig az igazából csak nyári esők után olyan átható, hogy már a bükkösben is lehet érezni.
Csak nyáron, amikor rókagombát szedtek, mert anya olyan jól tudta eltenni télire, hogy mindennap evett volna belőle tejfölös paprikást puliszkával.
Álmában sízett, de mégis nyár volt, s ő egyetlen tisztáson annyi gombát talált, hogy már nem fért a kosarakba, le kellett vetnie előbb az ingét, abból csinált tarisznyát, aztán már a nadrágját is, de az sem volt elég. Apa hazament, hogy zsákokat hozzon, és segítséget is, mert nemcsak rókagombát találtak, hanem szárítani való medvegombát is, s már ott is termett mellettük az az ember, aki fel szokta vásárolni az erdei gyümölcsöt, kezében zsebszámoló, egyre csak nyomkodta a gombokat, aztán azt mondta, hogy:
— Sajnos, nincs ennyi készpénz nálam, de ha elfogadják, akkor maguknak adom ezt a laptopot — s Lacika csak akkor vette észre, hogy nem oldaltáskája van, hanem pontosan olyan Sonyja, mint az igazgatónak.
Leült a mohos sziklára, s nem is csodálkozott azon, hogy internetezni is lehet, mert tudta, hogy vannak olyan vifis gépek, amelyek egyenesen a műholdakra tudnak kapcsolódni. Beírta, hogy Kishavas, s a képernyőn kiírva megjelent a tengerszínt feletti magasság, s a hangzóanyagban elmondták neki, hogy van még sokkal drágább trombitagomba is a fenyves szélén, s lennebb, a bükkösben ánizsgomba s a tölgyek között méregdrága szarvasgomba. Nem is csak valamicske, hanem mázsányi.
Lacika elhatározta, hogy leszedi az összest, de nem adja a kereskedőnek, mert a világhálón majd talál rá vevőt, s éppen csak beütötte, hogy száz kiló szarvasgomba eladó, mert jelentkezett egy francia vendéglős, aki azt írta neki, hogy cserébe küld egy olyan furgont, amivel az édesapja találna munkát.
Boldog volt, nem engedte el a laptopot, amelynek képernyője olyan nagy volt, mint amilyent addig még soha nem látott.
Felébredt, de csak résnyire nyitotta szemét, mintha attól félt volna, hogy végleg szertefoszlik az álom, s akkor a bepárásodott ablaküvegen meglátta azt a hihetetlen képet.
Angyal állt egy gyertyáktól, díszektől szinte roskadozó karácsonyfa fölött, nem röpködött, csak állt, s Lacika az ablakkeret miatt nem láthatta, hogy mi van a fa alatt.
Csokoládékarikák és ezüstözött apró figurák csüngtek a vatta-havas ágakon, s ha eddig csak képzelődött, hogy a karácsonyi éneket hallja azon a furcsa üveghangon, most biztos volt benne, hogy tényleg hallja. És érezte a fenyőillatot, s csak akkor jött rá, hogy amíg aludt, szülei behozták a szobába a fát.
Változott az ablakra vetülő kép. Már nem az a fehér ruhás angyal volt ott, mint az elején, hanem sok kicsi rózsaszín angyal, s mert meghallotta, hogy édesapja köhögni kezd az udvaron, rájött, hogy honnan olyan ismerősek a képek.
Nagyon-nagyon rég kapott a nagyszüleitől egy diavetítőt, s rájött, hogy azért kellett a fűnyíró hosszabbítója, hogy édesapja vetíteni tudjon az udvarról a bepárásodott ablakra, s nagyon jólesett, hogy tényleg az éneket is hallja közben. Szülei énekelték a Mennyből az angyalt.
Lacika hallotta, hogy nyikorog a kapu, aztán mintha az iskolaigazgató hangját is hallotta volna, s az ablakról eltűntek az angyalok. Hallotta, hogy kint járnak, megkerülik a házat, mert egyre halkult a lépések kopogása, s édesanyja szaladt be a szobába.
— Tudod, hogy ki van itt? — kérdezte lelkendezve az édesanyja, de nem is kellett megmondja, mert belépett az igazgató.
— Hogy vagy? — kérdezte, s leült az ágy melletti székre. — Nem akartam korábban jönni. Te nyerted az országos versenyt, és gondoltam, hogy ez az este a legjobb alkalom arra, hogy elhozzam a diplomát és a vele járó fődíjat.
Lacika nem akart hinni a szemének, amikor a szépen becsomagolt pakkból előkerült a fekete gyöngyvászon oldaltáska, rajta a fémesen csillogó felirat: SONY.
— Majdnem olyan, mint az enyém, de ez már kétmagos, széles képernyős — mondta az igazgató, s olyan szakkifejezéseket használt, amit csak ők ketten érthettek a szobában.
Lacika szólni sem tudott, még ámulni sem bírt a meglepetéstől. A felnyitott képernyőt nézte, amelyen háttérképként azt a fényképet láthatta, amelyen éppen felugrik a kosárpályán a palánk alatt, s a labda, mintha ezer labda lenne, a mozgás miatt fehér sávot húz maga után a levegőben. A képre feliratot tettek: MÉG MAGASABBRA.
Szólni sem bírt, nem azért, mert tudta, hogy ez élete legszebb karácsonya, de azért, mert arra gondolt, hogy lesz, amivel anya dolgozzon, mert minden álláshirdetésről kiderült, hogy olyan könyvelőt keresnek, aki otthon tudja végezni a munkát.
Szeméből patakzottak a könnyei, de nemcsak a meghatottságtól, hanem azért is, mert eddig nem hitte, hogy léteznek még csodák.
László felébredt, s a dohányzóasztalon hagyott pohara után nyúlt. Álomtól, bortól mámorosan arra gondolt, hogy még így, ebben a beteggyermek-álomban is jó volt percekre gyermeknek lenni, s most már sajnálta, hogy hagyta magát lebeszélni. Azt szerette volna, ha az unokáinak vásárolt, számítógéphez kapcsolható projektorral az udvarról az ablakra vetíthetett volna valami karácsonyi filmrészletet.
Bosszantotta, hogy a felesége, aki nála sokkal racionálisabb lény volt, nem értette meg, hogy ő semmi mást nem akart, csak gyermek lenni néhány percre, örülni annak, hogy karácsony van, s remélni, hogy a múló idő, mint a hó a tájat, elfedi a régi, szigorúan tiltott karácsonyok emlékét.