A példamutató gazdáknál már nem megy ritkaságszámba az egyénileg használt hűtőmedence és a fejőház. Földet vásárolnak, saját területen legeltetnek, s tervezetten, szakmailag felkészülten nemesítenek, évről évre nő termelésük.
Az általunk felkeresett gazdák nagyon különbözően gondolkodnak — ki kölcsönből fejleszt, ki csak óvatosan a sajátját fekteti be újra —, mégis sikeresek. Mi ennek a nyitja? — tettük fel a kérdést. Amiben mindenki egyetért, hogy szeretni kell az állatokat és a velük való törődést, minden egyéb ez után következik.
Kölcsönből
és rengeteg munkából
Fazakas Attila nincs otthon, felesége, Csilla fogad, aki fiatal kora ellenére — negyvenesztendős sincs — már sokat tapasztalt gazdálkodónak, sőt, üzletasszonynak mondható. A valamikori családorvosi rendelőben dolgozó asszisztens ma már könyvel és tárgyal, gyakorlatot szerzett a banki ügyintézésben, szerződéskötésekben. Ezen nincs mit csodálkozni: ha jól akarod végezni a munkád, s maradjon valami utánad, magadnak kell elvégezned azt — vallja Fazakas Csilla.
Állattenyésztési technikusként dolgozó férjét a bánya farmjának felszámolását követően, a kilencvenes esztendők elején elbocsátották. Munkahelyet talált, de az állatokról nem mondott le, otthon disznót, majd tehenet tartott. Szaporodott is szépen az állomány, alig néhány évnek kellett eltelnie, hogy tíznél több tehén és borjú álljon az istállóban. Az állatok számának növekedésével nőttek a fiatalok kötelezettségei is. Gondot okozott, hogy egyikük sem vargyasi — férjének szüleit Székely­keresztúrról telepítették ki évtizedekkel ezelőtt, ő maga pedig a ,,szomszédból", Felsőrákosról származik —, így földet nem örököltek a község területén. Elhatározták hát, minden bejövő pénzüket területszerzésre fordítják. Vargyas és Felsőrákos határában, a bányafarmmal szemben vették az első jelentősebb parcellát, s ahhoz próbáltak minél közelebb és minél nagyobb részeket vásárolni. Nagyon nehezen ment: vállalniuk kellett, hogy az örökhagyók után lefolytatják a hagyatéki tárgyalást, telekkönyvezik, s az átíratást is intézik. Kis túlzással az is mondható, ezekben a kérdésekben már képzett jogászok, hiszen negyvenhektárnyi területüket hetvennél több tulajdonostól vásárolták!
Közben felvették az első kölcsönt, s oly szépen szaporodtak a szarvasmarhák, hogy már-már szűkösnek bizonyult a bennvaló. El kellett gondolkodniuk, hogyan tovább. Házuk udvara elég nagy, de szinte tőszomszédságukban a postahivatal és az önkormányzat székhelye, az állatoknak pedig bizony szaguk van; merészen úgy határoztak, mindent kiköltöztetnek a falu határában levő területükre. Jól gondolták, hiszen a teheneknek nem kell messze menniük, hogy jó minőségű füvet legeljenek, ott folyik át a Rika pataka, víz van elég, s árnyékosabb hely is található rajta. Sikerült nagyobb kölcsönt felvenniük, így a munka jól haladt. Tavaly, fiuk születésnapján, július negyedikén kezdték építeni a 75x16 méteres, száz szarvasmarhát befogadó, tizenkét állat egyidejű fejésére alkalmas, meleg vízzel, központi fűtéssel ellátott irodahelyiséget és a segítők szállását is megoldó ingatlant, decemberben már oda kötötték be az állatokat. ,,Még néhány szoba befejezetlen, de majd csak elkészül. Viccesen azt szoktuk mondani, azokat azért építettük, hogy legyen, hova költöznünk, ha ezt a lakásunkat elveszi a bank!" — mondja nevetve a fiatalasszony. Tréfálkozik, de nem könnyű az anyagiak rendezése: egy jelentősebb és egy kisebb kölcsönük után havi ezer eurónál többet kell banki részletként fizetniük, négy munkásnak a bérét kell fedezni, és a téli takarmány egy részét is máshonnan szerzik be, tehát minden lépésüket, életük minden részletét át kell gondolniuk. Évi 180 000 liter tejet adnak le, de anyagilag csak a nyári hónapok számítanak könnyebbeknek — a saját és az ötven hektárnál nagyobb bérelt legelőnek köszönhetően olyankor az állatok tartása szinte ingyen jön.
A pályázatokban nem nagyon hisznek: rengeteg az utánajárás, a költség és kötelezettség. Ennek ellenére most mégis készülnek belevágni. Az uniós pályázaton 25 000 eurót kaphatnának, ha vállalják, harmadával növelik az állományt. Teljesíthető feltétel, hiszen az új istállóban akad még hely s legelő elég, ami elbírja. Velejáró ,,kellemetlenség", hogy kénytelenek jogi személyiséggel rendelkező vállal­kozást létrehozniuk, azt bejegyeztetni a pénzügynél, könyvelőt kell alkalmazni, ellenőrizni is fogják, adót is kivetnek rájuk, ami rengeteg időt vesz el életükből.
No de belevágnak, mert úgy érzik, van, miért. Egyre inkább az vehető észre, hogy ez a művilág, melyben most élünk, leáldozóban, s mind többen a hagyományos, a paraszti termékeket keresik. Előbb-utóbb megbecsülik majd az általunk végzett munkát — mondja Fazakas Csilla, aki akkor bizonytalankodik el kissé, amikor arról esik szó, hogy serdülő fiát és lányát érdekli-e a gazdaság. Úgy néz ki, lánya az orvosi pályát választaná, a legényt pedig a számítógépek érdeklik. ,,Az a fontos, hogy azt csinálják, amit jónak látnak, szeretnek, mi ahhoz minden segítséget megadunk. Mi már rég belefogtunk az állatnevelésbe, szeretjük is, tehát folytatjuk."

Közösen a két nemzedék

Tóth Péter (képünk) jelenleg negyven állatot nevel. Hogy ide eljuthatott, több esztendő munkájának köszönhető. Indulása könnyebb volt, hiszen szüleitől, kiterjedt rokonságától jelentős területet örökölt, vásárolni, bérelni is tudott, s az állattartás sem jelentett számára újdonságot.
A földet kihasználni — ez volt a jelszava. Ötven juhot vásárolt, másoktól is fogadott fel jószágot, így a szolga alkalmazása sem jelentett különösebb terhet, néhány esztendő múlva mégis lemondott erről. A juhokat tucatnál több tehén váltotta. A föld egy részén lucernát és herét termesztett, gabonát csak kis parcellára, éppen annyit tett, hogy a legszükségesebb meglegyen, az abraktakarmányt pedig megvásárolta. A silót maga készítette — most is van annyi, hogy talán nyolcvanan is kitelelnének vele. Jól gazdálkodott, folyamatosan nőtt, nemesedett, már-már csordaméretet ért el a tehenek száma. Egyszerűen gondolkodva haladt: a tej árából és néhány eladott borjú árából lassan, de biztosan építkezett. Borjúkat nem szívesen értékesített. Azt mondja, tudja, miként nevelte őket, milyen genetikai értékük van, inkább ezekből helyettesíti az idősebb példányokat.
Idősnek nem mondható, de a szíve már néhányszor ,,vacakolt", örvend tehát, hogy tavasztól fia is mellé állt a gazdaság vezetésében. A huszonnégy esztendős fiatalember Brassóban egyetemet végzett, mégis inkább otthon maradt. Édesapja azt mondja, jól döntött, mert a közös munkának már most látszik az eredménye. ,,Nem könnyű munka, sem hétvége, sem ünnep számunkra, a nyereség sem számottevő, ám ha az ember szívvel-lélekkel végzi, az eredmény láthatóvá válik." Tóth Péter nem érti: miért van az, hogy a fiatal, még erejük teljében levő, középkorú emberek inkább kezüket nyújtják, segélyért járnak az államhoz, mintsem gazdálkodni kezdenének. Kihasználatlan föld, sajnos, van elég, szüleiktől biztosan látták, miként kell az állatot tartani, mégsem vágnak bele. Persze, nem úri munka, de egy egész család boldogulását hordozhatja...
A bankkölcsönt viszont senkinek sem ajánlja. Igaz, amikor felveszik, sokat segít, de kamatostul kell visszaadni, az pedig nagy teher. A pályázatokkal szemben is fenntartásai vannak. Túl sokba kerül az ügyintézés és az önrész, a szigorú feltételeket pedig nehéz teljesíteni. Akkor már inkább a lassú, de kiszámítható fejlődés mellett teszi le a garast. A gazdálkodók számára egyedül az állami támogatások jelentenek valós segítséget — mondja. Abból futotta idén is a géppark bővítésére. Az elmúlt időszakban Ladewagent, silózót, rendezőgépet s még egy traktort is vásároltak, hogy ne kelljen örökké cserélgetni a hozzá való felszereléseket.
Kimegyünk az istállóba. Nem modern, olyan, mint bármelyik a faluban. A szép állatok sűrűn egymás mellé kötve, de kényelmesen férnek. A tehenektől és növendékektől kicsit elkülönítve jól fejlett borjúk állnak. Ezek megmaradnak ,,magnak". ,,Az öregeket le kell adni, a fiatalokat pedig megtartani. Akárcsak az embereknél, a fiatalok ebben az esetben is jobban termelnek" — mondja tréfálkozó hangsúllyal. Akinek életerős fia és felesége is mellette, az viccelhet is.

Odafigyelni a minőségre

Farkas Sándor (képünk) fiatal kora ellenére sokat tapasztalt. Volt már polgármester, vezető szerepet vállal a szarvasmarha-tartók egyesületében, az önkormányzat alkalmazottja, előkönyvelést is végez, húsz éve pedig mészároskodik. Elfoglalt, kevés ideje jut pihenésre, de a tizenhat esztendővel ezelőtt elkezdett munkát folytatni akarja. Még akkor is, ha tudatában van: annak gyümölcsét nem ő, hanem gyermekei, unokái fogják igazán élvezni.
A kilencvenes évek közepén fiatal házasként nyolcvan ár bennvalóval és egy borjúval kezdte a munkát, ma pedig teheneinek és növendékeinek száma eléri a huszonötöt. Minél többet elvégzünk mi, annál kevesebbet kell kiadni, több jut bővítésre, fejlesztésere — vallja. A család fenntartását a polgármesteri hivatalnál kapott fizetésből és egyéb vállalásaiból fedezi. Egy hónap alatt jelentős összeg megfordul a kezén, viszont kiadásai is tetemesek. ,,Nyáron nem ritka, hogy csak tejpénzből ötezer lej jön be, de azon nyomban el is megy üzemanyagra, gépek fenntartására, a föld megművelésére, a karbantartásra. Ezeket a költségeket vállalni kell, mert nélkülük nem létezik a holnap. Lassan fordul meg a befektetés, a végét nem látom. A mai gazda egyedül annak örvendhet igazán, ha láthatja, miként nő, gömbölyödik jószága" — mondja.
Farkas Sándor is a maga nevelte állatokat kedveli. Meséli, néhány esztendeje jó árat fizettek a borjúfelvásárlók, rengetegen éltek is a lehetőséggel, most viszont kevés a jó minőségű, fiatal állat. Márpedig ő nagyon odafigyel a genetikai értékekre. Nem mindegy, hogy a tehén napi hat-hét vagy 20—22 liter tejet ad, miként az sem, hogy csak négyszáz kilósra nő, vagy eléri a hatszáz-hétszáz kilogrammot.
Az elmúlt években házépítésbe is kezdett. Még csak részben kész, de már azon töri a fejét, hogy vendégszobákat is berendez, s az agroturizmusba is belevág. Hallotta, alig kődobásnyira Vargyastól, Oklándra amerikai vendégek járnak rendszeresen, hogy a helyiekkel együtt dolgozhassanak. ,,Azt mondják, olyan életet akarnak élni, mint mi. Részt vennének a szénaforgatásban, az aratásban, a fejésben, préselésben, tennének-vennének az istállóban. Azt ennék, amit mi itthon megtermelünk. És még fizetnének is! Hát, ha akarnak, hát, jöjjenek, akad itt mindig tennivaló. Talán még az is megtörténhet néhány esztendőn belül, hogy a vendégfogadás annyi jövedelmet fog hozni, mint félévnyi tejpénz!" Ameddig az amerikai városlakók megérkeznek, Farkas Sándorék kettőzött erővel folytatják a munkát. Reméli, a ház mögötti tekintélyes telekhez még hozzávásárolhat néhány hektárt, az istállókban tovább szaporodnak az állatok. Nem ártana az sem, ha könnyebben lehetne felelősségteljes munkást találni. Hogy most miért nehéz? Mert a kollektívek létrehozásával több évszázados hagyomány szakadt meg, s néhány évtized alatt elveszett az állattal szembeni tisztelet, s a mezőgazdasági munkát sem becsülik meg. Újra kell tanulni, amit az elődök tudtak.