Provokáció a sepsiszentgyörgyi Magmában címmel Ütő Gusztáv képzőművész ,,a budapesti Intermédia Tanszéken végzett öt fiatal" kiállítása kapcsán a régi(-új) pártlapok irányadó vezércikkeinek hangulatát idéző, támadó hangvételű, nehezen minősíthető színvonalú írást publikált.
Már a cikk első mondata sem igaz. A kiállító öt ,,fiatal művész" közül ketten végeztek a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) intermédia szakán, egyikük jelenlegi hallgató, ketten pedig soha nem jártak erre a szakra (felmerülhet, hogy tiszteletbeli intermédiásnak fogadjuk őket, de lehet, hogy ők ezt nem szeretnék) — mindez jól mutatja, mennyi figyelmet fordított a szerző a tényekre. A jelzett szak és tanszék vezetőjeként e támadásra érintettség okán is válaszolhatnék, aminek nem lenne semmi értelme, különösen, mert (sajnos) a valódi célpont más. Ezen áttétel révén ugyanis egy új, rendkívül izgalmas, friss, eredeti kezdeményezés, a Magma kiállítótér, valamint a művészet szabadsága ellen támad a cikkíró valójában. Ezt nem tartom sem megengedhetőnek, sem etikusnak. Ezért kíséreltem meg Ü. G. írását először megérteni, majd röviden elemezni is.
Első olvasásra tulajdonképpen csak egyetlen szót nem értettem, s a cikkben szereplő szinonima sem segített. Ha egy dolgot nem értünk, lehet, hogy semmit sem értünk. Ezért megpróbáltam utánajárni, mi lehet a ,,lúdfing" (továbbiakban: lf.), és mi a jelentése ebben az írásban?
Első lehetőségként kínálkozott a zoológiai megközelítés (fingik-e a lúd?), de mivel soha nem érdekelt igazán a lud(d)ológia (leszámítva a capitoliumi ludakat), nem ezt az utat választottam. A második lehetőség — megértés a nyelv felől — majdnem kudarcba fulladt, mivel sem a Magyar nyelv értelmező szótárában, sem a polcomon levő Történeti-etimológiai szótárban nem szerepel a szó. Valami tájnyelvi formula lehet, gondoltam, és letöltöttem egy tanulmányt, melyben ez áll: ,,A székely állandó szókapcsolatok több egymással összefüggő szóból állnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert az adattárba nem vettem be olyan összetett szavakat, melyek előző gyűjteményekben szólásként vagy közmondásként szerepeltek: esőtartó, lúdfing, pipepurc, kődökmetsző, békanyúzó." (Salamon Ferenc: Állandó székely szókapcsolatok Háromszéken, Székelyudvarhely, Románia, 2010) Tehát a tanulmányíró, sajnos, nem foglalkozik a szóval, s mivel az ,,,előző gyűjtemények" nem álltak rendelkezésemre, kénytelen voltam a Google-hez fordulni.
2010. 12. 11-én a Google 206 találata között volt néhány, ami végre segített. Megértettem, hogy a ,,lf." jelentése itt: a szerzőnek nem tetszik a kiállítás, illetve sem a kiállítást, sem az alkotókat nem tartja sokra. Mondhatta volna szebben, kis lovag stb., mondhatnánk.
Megértettem, hogy a ,,lf." kifejezés ugyanakkor tisztelendő nyelvi hagyomány. Kérdés, mennyiben tisztelendő a szerző, amikor épp erre a hagyományra épít? De nem ez a valódi kérdés, minthogy nem elsősorban erre a hagyományra épít, így lépjünk tovább.
Az is egyfajta hagyomány, mikor a szerző így ír: ,,a — jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata egyenesen sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit." Ez az írásmód, ez az attitűd, ez a hagyomány a fentivel ellentétben — az lf.-fel nincs baj — nem tisztelendő, hanem felejtendő. Honnan tudja Ü. G., hogy mi sérti a ,,Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit"? Ki hatalmazta fel Ü. G.-t hogy a ,,Székelyföld magyarsága" (egyáltalán: bárki) nevében beszéljen? Ez a rossz emlékű diktátor(ok) és diktatúrák hagyománya és nyelvezete. Akkor van baj, amikor valaki(k) hatalmi szóval megmondják, mi a helyes, kisajátítják az egyedül helytálló vélemény (nem létező) előjogát: a kiállítók játékos formában egy ilyen helyzet esetleges visszatértének esélyére, illetve veszélyére hívják fel a látogatók figyelmét. Ü. G. írását olvasva hozzá kell tennem: lehet, hogy okkal.
Kritizálni lehet, kritizálni lehet, hogy jó is, de valamely közösség önjelölt szócsöveként, annak nevében kéretlenül fellépni: tipikus szimptóma. Ü. G. mint magister ludi (magyarul itt: az lf. mestere) tudja, mit éreznek az emberek. Saját véleményét nem vállalja egyes szám első személyben, hanem valamely közösség nevében uszít, megsértve ezzel nem pusztán a tárgyául választott esemény szereplőit, hanem mindenekelőtt azokat, akiknek a nevében vél beszélni. Pont azt teszi, amivel másokat vádol. Ilyen egyszerű ez.
Kétségessé válik, Ü. G. csak leírja, vagy tudja is: ,,A huszadik század folyamán kialakult az a nézet, hogy a művész szabad. Harcoltunk a művész szabad megnyilvánulási lehetőségéért minden eszközzel." Hozzátehetnénk: nem csak a 20. század folyamán ,,alakult ki" ez a ,,nézet", a gondolkodás, alkotás, véleménynyilvánítás szabadságharcosai, pl. bizonyos Mr. Szókratész nem a Párizs—New York—Tel-Aviv-tengely vívmányai, de mivel az írás jelen változatából ezen utalások nyílt formában már kimaradtak, ez legyen felejthető. Kérdés, Ü. G. szerint sikeres volt-e ez a harc? Vagy ha nem, kell-e folytatni? Mit tesznek a kiállító művészek, s mit tesz ő a művészi kifejezés szabadságának védelme érdekében? Amikor azt olvasom, ,,»szabadsággá« torzult a művész önkifejezési lehetőségeinek gazdag palettája", alig hiszek a szememnek, s nemcsak a képzavar miatt. Nem jól van ez így, kedves Ü. G., ,,főleg válságban".
Remélem, a vita hatására sokkal többen mennek a Magma kiállításaira ezután, a programjaikra irányuló nagyobb figyelem nagyobb támogatást jelent majd nekik, s munkájuk megbecsülésének eredményeként így a régió és ,,az emberek" egy újabb nemzetközi rangú kortárs művészeti intézménnyel büszkélkedhetnek. Felkarolandó!
Budapest, 2010. december 11.
Peternák Miklós
egyetemi tanár, intermédia tanszékvezető (MKE)
