Megnyugtatásként — mármint hívei megnyugtatására — bejelentette, hogy azért nem vonul vissza a politikától. Lelkén szárad, majd meglátja, hogy miként vesz részt a húsosfazék melletti tülekedésben, konclesésben. És mi is meglátjuk, hiszen a háttérben bizonyára megszületnek a megfelelő alkuk. Az sem kizárt, hogy ezután is ő fog sutyiban dirigálni, irányítani. Vitán felüli: rátermett ember, s nagy gyakorlata van. Mindez azonban nem zárja ki, hogy megvizsgáljuk, mivel is zárja a Romániában leghosszabb életű pártelnök eddigi karrierjét. Lássuk hát!
Szövetségből párt
Hosszú ideig példaképnek számított Erdély az egész Kárpát-medencében. A politikai bölcsesség jelképének. Erőnk nem darabolódott fel, úgymond össze tudtunk és össze is akartunk fogni, hogy egy fronton képviseljük politikai érdekeinket. Igen, érdekeinket. És itt jött a baj. Mert egy adott pillanatban rá kellett ébrednie a romániai magyarságnak, hogy ezekkel az érdekekkel, illetve ezeknek az érdekeknek a képviseletével baj van. Amikor a kezdeti érdek-képviseleti szövetség pártként kezdett működni, az érdekek háttérországa átalakult, megváltozott. Már nem a magyarság volt a fontos, hanem a Párt.
Amikor Markó Béla RMDSZ-elnök lett, szerepét úgy jelölte meg, hogy a már akkor kétszárnyú — egyik oldalon radikális, másik oldalon mérsékelteket tömörítő — szervezetben kiegyensúlyozó szerepet akar játszani, illetve betölteni. Nos, ez a "kiegyenlítő" szerepkör úgy valósult meg, hogy ama radikálisokat fokozatosan kiszorította előbb a vezetésből, azután a szervezetből, s egyértelműen "mérsékeltté" — vagy úgy is mondhatjuk, a magyarság szempontját véve figyelembe, ezt a szempontot mellőzővé vált. Egyetlen dolog lett fontos: a pártérdek. Az pedig az volt, hogy bejutni a hatalomba s onnan képviselni az "érdeket", azaz az önmagunk, "kádereink" érdekét.

Kormányzás: eszközből cél
Voltak, akik riadóztak, figyelmeztettek: egy kisebbségnek vagy más megközelítésben: kisebbségi pártnak nincs mit keresnie a hatalomban. Nincs mit keresnie, hiszen — bizonyították a tények — az mindig, mindenhol — a kormányban is — kisebbség. Ha magyarokat érintő bármiféle kérdés merült fel, sorozatosan leszavazták. Az oppozíciót feladni: elveszítjük a küzdőteret! S ha a látszat mást is mondott néha — emlékszem, amikor Năstasénak egy egész csomagot terjesztettek elő, hogy miket akarnának elérni, Năstase, akinek az RMDSZ szavazataira szüksége volt ahhoz, hogy kormányozni tudjon, a csomag teljesítését kiindulásként megígérte, aztán jóformán semmit nem teljesített ígéreteiből. Mert hát az már nem volt célja. Viszont kifelé tündökölhetett: a magyarkérdés meg van oldva. Benne vannak a hatalomban, belülről megoldhatják problémáikat!
Pedig az a csomag és ama csomagok — amikor még léteztek — mindig mérsékeltek voltak. Sohasem azt nézte az RMDSZ-vezetés, hogy a magyarságnak mire lenne szüksége, hanem inkább úgy fogalmazhatnánk, azt, hogy mi az a kevés, aminek elérésére reális esélyünk lehet. És mivel a reális esély volt a kiindulópont, így ama minimum örökké maximummá duzzadt, mert hát ez volt az RMDSZ-kérés, s annak csak egy bizonyos kis százalékát teljesítették a mindenkori kormányok. Így jött be az egy lépést előre, több lépést hátra "trend". És ezt Markóék elfogadták. A sarkalatos kérdések, így az autonómia kérdése terítékre sem került. Azt sohasem kérte az RMDSZ, jóllehet programjában benne volt, a Markót elnökké választó 1993-as brassói kongresszuson került be. Tehát mellőzte az RMDSZ saját programját is. S a válasz is megvolt rá: mert azt a románok úgyis képtelenek megérteni, elfogadni. S akkor minek? És hogy nem sikkadt el, nem merült feledésbe már a 90-es évek állóvizében, azt a román politikusoknak köszönhetjük, akik állandóan ezzel riadóztak, ijesztgették a román közvéleményt, miszerint az RMDSZ autonómiát akar. És az RMDSZ-nek ebben a helyzetben az a szerep jutott, hogy bizonygassa, dehogy akarunk, ki meri azt állítani, hogy igen. Mutassanak erre egy dokumentumot! És dokumentum nem volt, mert nem is lehetett, de a riadózás ment tovább, s a védekezés is. Végső soron a cél ez volt. Hogy az RMDSZ nehogy merje akarni ama Átkos autonómiát. És józan belátással nem is akarta. Mert ha akarta volna, le kellett volna mondania a kormányzási szerepvállalásról, s ez utóbbi volt a fontosabb számára. Tehát ama szerep céllá lépett elő, és elvesztette eszköz mivoltát. (1)
Amit viszont Markó Béla kormányzásának tizennyolc éve alatt ki sem ejtett az RMDSZ-vezetés, hogy óhajtana. Legfeljebb — valószínű, engedélyt kaptak erre — a választási időszakokban plakátjaikon szerepeltettek. Autonómiát a Szé­kelyföldnek — olvastuk az öles betűkkel megfogalmazott felhívásokat. De csak akkor. Hogy aztán nyomban feledésbe merüljön minden.
De nem csak autonómia, hanem "önálló magyar oktatás óvodától az egyetemig" (idézet az RMDSZ programjából) sem szerepelt a mindenkori óhajlistákon. Ha az autonómiát emlegették, legfennebb a "kulturális" megszorító jelzővel, amit sohasem határoztak meg, hogy mit értenek rajta. Ama önálló magyar oktatást semmiképpen nem sorolták oda, pedig ez lett volna a magyarság legközpontibb érdekeinek egyike a területi autonómia mellett. S itt — ezért különösen hibáztathatjuk — belevesztek a részletkövetelésekbe. Hogy a román nyelvet idegen nyelvként oktassák a magyar iskolákban. Vagy hogy a történelmet és földrajzot magyarul oktassák. Ezek a követelések még mai napig is felszínen vannak, mintha csak az lenne a céljuk, hogy eltereljék a figyelmet a valódi megoldásról, az önálló magyar oktatási hálózat kiépítéséről és magunk általi irányításáról.

Visszaélés a hatalommal
Az RMDSZ mindvégig visszaélt hatalmi helyzetével. Mindent — kultúrát, anyagi juttatásokat — uralni akart, s besepert saját érdekláncolatába. A Krónika oknyomozó riportjai hozták felszínre, hogy a Communitas Alapítvány pénzalapjai mily nagy mértékben — 80 százalékot közelítő arányban — a pártkasszába folytak be. S a fennmaradó 20 százalék szétosztásával a párthű hadat jutalmazták. Ez vált fő érdemmé: felsorakozni az RMDSZ mögé. Aki nem ezt tette, vagy hogy konkretizáljunk: amelyik kulturális egyesület, lap, folyóirat nem ezt tette — elesett a támogatástól. Az igazságtalanságok égbe kiáltottak! Így próbálták elfojtani a bíráló hangokat. Ám a siker megkérdőjelezhető. Tehát saját érdekeik ellen cselekedtek, mert szemeket nyitogattak, s a magyarság fokozatosan kiábrándult a politikából.
A fiatalok menekültek-menekülnének az országból, mert a magyarság gazdasági megsegítéséért sohasem tett az RMDSZ semmit. Megelégedtek az alamizsnaosztással, amikor egyik-másik miniszterük "munkalátogatást" tett, ott, ahol éppen megjelent, osztogatott, s ezzel le is tudták kötelességüket. A Székelyföld gyarmati sorsba sodródott. Messze az országos átlag mögé szorult az urbanizáció, az életszínvonal, a munkaerő foglalkoztatottsága, minden-minden. S jöttek az áldiagnózisok: "nem jönnek ide a befektetők, mert politikailag bizonytalan terület". Tehát ne mondjuk az igazunkat! Hallgassunk, hogy "biztos legyen" a "terület".
Holott — érezte, tudta ezt mindenki, aki látott — azért nem jöttek a befektetők, mert az országos érdek — amihez asszisztált az RMDSZ — az volt, hogy elszegényíteni, aztán: bekebelezni. S a magyar tőke gyermekcipőkben járt és jár, a román tőkeorientáció pedig taktikázik. Látta vagy inkább érezte ezt a nép, érezte a magyarság, s szomorúan állapította meg, nincs érdekképviseletünk. Az RMDSZ-ből kiszorított, ám politikai orientációjú erők az új párt létrehozásában látták a lehetőséget. Így jött létre az RMDSZ minden akadályozó lépése ellenére második nekifutásra a MPP, s ezzel az RMDSZ megszűnt egyeduralkodó lenni. Más erők is felléptek, a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az RMDSZ mindent gátolt, gáncsolt, s ezzel a magyar ébredésnek lett a fő kerékkötője. Hogy mégis a felszínen tudott maradni, azt elsősorban a "mindennek ura" helyzetének köszönhette, s annak, hogy uralta és uralja a médiákat. (2) Csak az éljen, aki velünk! És tehette, mert mindenekfölött korlátlan uralmat gyakorolt. S a magyarság csúszott, csúszott lefelé.

Mindig a győztes oldalán
Még az előbbieknél is súlyosabb "kártétemény" a magyarság erkölcsi lejáratása, bemocskolása. Mint a mérleg nyelve, tehette, és tette is, hogy mindig résen állt, ahol a győzelem esélye kacsintott. Vagy ha rosszul helyezkedett, rosszul ítélte meg a leendő győztest, a párharc végén átszánkázott a másik oldalra. Ezt észrevette a román értelmiség is, s joggal mondotta egy élvonalbeli román értelmiségi: Uram, mi eddig a magyarokat karakán, egyenes gerincű népnek tartottuk. Hát ezt tenni! Így viselkedni! Szégyen! Megvetést érdemel. Ám ezek a hangok, ha el is juthattak volna a fülekbe, ama fülek zárva voltak. S az egyszeri kísérletből jól bevált gyakorlat lett. Ne menjünk messze, csak a közelmúlt kormányválságakor is kiszivárgott: Ha győz a bizalmatlansági indítvány, az RMDSZ ott lesz a másik oldalon, ha — s ez örök feltétellé lett — kormányzati szerepkört kap.
Ez a szerepkör semmi rizikóval nem jár az aktuális, egymást cserélgető hatalmak részéről, mert egyéb elvárás nincs. S a korrupció, a felelőtlen ígérgetés túlfelől is ugyanúgy — vagy ott aztán igazán, ősidők óta — megszokott. Be­tartani semmit nem kell, adni sem, legfeljebb látszatra. Ez a pártközpontúság hozta, hogy a saját garnitúra elhelyezése lett az elsőrendű cél. És sohasem azt hangoztatta Markó és klánja, hogy magyarokat óhajt látni a magyar többségű megyékben az intézmények egy részének élén, hanem azt, hogy RMDSZ-politikusokat. S ez jó egy évvel ezelőtt, amikor átmenetileg kiestek a hatalomból, vissza is ütött. A győztes politikai erők saját románjaikat tették a színmagyar vidékeken is az élre. S ekkor jöttek a tüntetések, hogy magyarokat akarnak, mert a lakosság aránya, ugye. De csak ekkor! S az eredmény is megfelelt a párt komolyságának.
Mindent egybevetve: a tizennyolc éves Markó-korszak végéhez közeledik. Ha összegezünk, talán ebbe a három szóba sűríthetünk mindent: SZÉGYENTELJES KORSZAK VOLT. S bár a helyzet új, most már nem egyeduralkodó az RMDSZ, s formálódóban a harmadik magyar politikai erő is, az Erdélyi Magyar Néppárt, mégis sokan úgy szeretnénk: bárcsak együtt lehetne a magyarság. Kisebbségi sorsunknak az lenne a megfelelőbb helyzet. Lenne egy valós érdekvédelmi szervezetünk, amelyik tűzbe megy értünk, tűzbe megy jogainkért, s melynek nem haszonélvezői vannak, mint amilyenek a borbélylászlók, frundagyörgyök, verestóyattilák vagy a hasonló típusú levitézlett, velejükig korrupt emberek, nem megélhetési politikusok, hanem olyan új/régi típusú politikusok, akik ha kell, életüket adják népükért, s úgysem alkusznak meg. De hol vannak az ilyen emberek? Sajnos: elfújta őket a szél. Korunk kitermelte az egyetlen érdeket ismerek, a saját érdekemet típusú embereket. Így korrumpálódott — legalábbis vezetője, vezetői révén — az MPP is.
Vajon van kiút? Van remény az újjászületésre? Ha nincs, sajnos, ki kell mondanunk: Elveszünk!

1. Számomra emlékezetes az a ’96-beli parlamenti ülés, amelynek élő közvetítésére véletlenül rákattintottam. Épp Borbély László állt a pulpituson, és épp azt zengte: "Ki meri azt állítani, hogy az RMDSZ autonómiát akar? Uraim, hozzanak fel erre egyetlen bizonyítékot!" És hogy az uraim hoztak-e fel bizonyítékot, azt nem tudom, de hogy nem is volt bizonyíték rá, azt igen. Mert az autonómiaharcot még néhai elnökünk, Domokos Géza már csírájában elfojtotta, még akkor, amikor ő tett feljelentést az agyagfalvi nagygyűlés tervezete ellen, álságosan mondván, hogy az az RMDSZ tudta nélkül történt, nem kicsikét lódítva ezzel, hiszen a határozat megszületésénél két RMDSZ-alelnök is jelen volt.
2. Jellemző, az RMDSZ-politikusok színe-java médiatulajdonos is lett. Így alapította az amúgy is RMDSZ-orientált központi vagy "állami" rádió és televízió mellett a GaGa Rádiót Frunda György, a Székely Hírmondót Tamás Sándor, a Régió Rádiót Antal Árpád, a Romániai Magyar Szó Új Magyar Szó néven pártlappá vedlett, és folytatni lehetne a sort. S amelyik orgánum — például az Erdélyi Napló, az Európai Idő, a Krónika, a Háromszék — nem állt be a sorba, az "rossz lett", a támogatás megvonása révén — legalábbis a Nagy Szándék szerint — éhhalálra ítéltetett.