Hogy Albert Levente és Péter Alpár egy térben való megmutatkozásának mi a fő apropója, bizonyára már tudják is: a két alkotó évek óta, pontosan 2002-től egy műtermet használ változó intenzitással, és elsősorban a barátság az, ami összeköti őket. Egy effajta összezártság, több kortárs kiállításra való közös készülődés mellett nyilván arra is lehetőséget adott, hogy e két, egymástól karakterben, mun­kamodorban alapvetően különböző művész egymás felé közelítsen, közös szellemi mozgásokat, spontán, gyakran drámai játéklehetőséget teremtsen.
Albert Levente egyszerű jelenségekből indul ki, olyanokból, mint pl. a csöpögés, rozsdásodás, a jelenségeket a spontán játék teszi jelentésessé, jelentőssé úgy, hogy azok közben nem szűnnek meg jelenségnek megmaradni sem vizualitásukban, sem elemi tartalmaikban. Párhuzamot képeznek szellemi, lelkiállapotbeli történésekkel, megsokszorozódnak, hatásukban fokozódnak. Spontán szerveződésükben egyszerre monotóniát, ritmust, feszültséget és oldást képeznek. Fenntartva a mozgást. Non finito. Legalábbis nem most. Végtelen ez a végességből nézve. Az állapotok ugyan változnak, velük a kép, a forma, a tartalom, a nyomok is alakulnak. Új és új jelentéssel, réteggel, viszonnyal bővülnek. Oldva a kötést. Átmenetileg. Viszonylag. És a végtelennek látszó folyamat végén remélhetőleg majd mind eggyé szerveződik. Amikor már nem lesz újabb. Amikor minden lemerevedik. És akkor majd helyükre kerülnek a dolgok. Az egymással feleselő történések, nyomok és jelek így eggyé válnak, mert a szemszög megfelelő rálátást biztosít. Már nincsenek falak és folyosók, csak a történések lenyomatai, jelentésüket vesztett szavak, gondolatok, mozgások egymásra rakódásából adódó vizuális emlékezet. Árnykép­szerű jelen-lét — ahol a hangsúlyos nem a mibenlét, hanem pusztán a lét.
Albert Levente művészete — alkotótársát idézve — önéletrajz fekete vonalakba és foltokba kódolva. Mély és őszinte. Sze­mélyes mitológia önkultusz és öntömjénezés nélkül.
Péter Alpár erre válaszol technikailag nagyon jól megtervezett fekete-fehér installációjával. A szaggatott vonal is játék — a monotónia ritmusával, a lüktetéssel, mely átjárja az élet minden síkját, játék az élet hangjaival. Műve szemünk láttára születik. Részesei lehetünk történéseinek. A fekete és fehér gömbök átalakulásának, csend és hang, fény és sötétség, fehér és fekete dualitásának, az anyagban rejlő sokféleségnek. A szaggatott vonalak, Deleuze fogalmait idézve, a barázdáltságnak, mely értelmet teremt a homogenitásban. Viszonylag biztos fogódzókat ad. És nem is ez, ami igazán érdekes. Az igazi rejtély a láthatatlan szál, amire mindez fel van fűzve, ami irányt szab, és mindezt működteti, mozgásba hozza. Megteremti a viszonyítás lehetőségét, értelmet adva a felfoghatatlannak. E ritmus vizuálisan a fokozatosan felszámolódó szaggatott vonal képeiben válik érzékelhetővé. A folyamat vége többé-kevésbé belátható. Vonal, fekete rárakódásokkal teli, bepiszkolódott és megereszkedett, feketét szétnyomó fehér golyók, egy fekete-fehér festmény. Újra nyomok, melyek magukba rejtik azt is, ami volt, azt is, ami lesz. Közben pedig láthatóvá válik a rejtély, felcsillan a fémcső, akár egy fénycsík — ez a valami, ami megsejthető ugyan, de rejtélye attól nem szűnik meg. A mű befejezése, a folyamat vége nem a vissza a homogenitásba, és nem is a megint elölről. Hanem vala­miféle megtisztulás a sok fekete rárakódás árán és ellenére. És ennek a történésnek tényleges dokumentuma a most alakuló festmény lesz. És az anyag, az elszíneződő fehér gipszgolyók, amelyek azért belül fehérek maradnak, és ami igazán fontos, megmaradnak.
Innen nézve Albert Levente munkáira, már nem a megint elölről, az embert koptató, a folytonos ismétlődésből adódóan végtelennek tetsző feszültség juthat eszünkbe, hanem sokkal inkább egy olyan kínoktól, kopástól, rozsdásodástól, tűzésektől terhes folyamat, amelyhez alapvetően hozzátartozik a feloldás, a lelki megtisztulás is, a ,,végtelen portikusznak egyhangú oldalívein" beáramló ,,rejtett forrású fény".
Albert Levente és Péter Alpár összefüggő alkotásai egy olyan szellemi mozgásteret képeznek számunkra, amelyben az elemi történések a legnagyobb emberi mélységeket képesek felszínre hozni.

TÚRÓS ESZTER