Kezdetben tizenheten voltunk táncosok, tizennégy tagú zenekarunk is volt, szervezőnk Kiss Árpád meg Török Sándor. Szóval, amolyan együttesféle valánk 1956-ban. Mi voltunk ama híres tanügyi tánccsoport Sepsiszentgyörgyön.
Hogy híressé vált ez a csapat, bizonyítja, hogy rendre megnyertük — nyerték nélkülem is, mert én közben fölcsimpaszkodtam az egyetemi uborkafára — a díjakat, el egészen Bukarestig.
Tegnap kezdetben csak heten voltunk jelen, mint a gonoszok. Néztem magunkat, azzal vigasztaltam magam, hogy hiszen a magyar művelődéstörténetben a hetes számnak mágikus szerepe volt, akkor meg nincs semmi vész a Sugás úti Tulipán vendéglőben. Aztán mire címeket, adatokat cseréltetett vélünk Albert Ernő, a csapat akkori s mai szellemi rektora, hát felszaporodtunk tizenkettőre. Semmi vész, nyugtattuk magunkat, az apostolok is tizenketten valának Jézus körül. Tisztesség ne essék a hasonlatért.
Most nézem az egykori névsort. Ki kell mondanunk: sokan meghaltak. Nem olyan egyszerű ám az, csak úgy kimondani, hogy meghaltak, elmentek.
Mi megvagyunk, itt vagyunk, tányér leves, sör mellett, és telve szeretettel, de nem magunkkal eltelve, együtt. Az az igazság, hogy emelt fővel vagyunk, és azzal a titkos gondolattal, hogy igenis, nyomot hagytunk magunk után. Nyomot a színpad deszkáin, s nyomot is azok lelkében, szemében, szívében, akik tapsoltak ennek a csoportnak. Mert eljutottak ők, akik már nélkülem, el Kolozsvárra, a Nemzeti Színházba, ahol én immár nézőjükként gyönyörködtem a magyar néptánc, a magyar népművészet hagyományőrzőiben. Úgy emlékszem, Laczkovics Albert joghallgató barátommal voltunk a nézőseregben, mint a Bolyai Tudományegyetem tánccsoportjának szomjas, soványka, lelkes oszlopai.
Jogunk volt akkor vállalni, joga volt ennek a — annak a — csoportnak vállalni az erdélyi néptánc képviseletét. És most itt, a Tulipánban igenis jogunk van emlékezni egykori önmagunkra. Nem rengettük meg a világot, csak éppen magot vetettünk. És jöttek vala utánunk a jobbnál jobb, nálunk is jobb táncosok, és ha van bennünk csepp büszkeség a boros pohár mellett, az a kezdők, az elindítók büszkesége, semmi más egyéb.
Mindenképpen tisztelet illeti Albert Ernőt, aki dús, göndör hajjal tanított bennünket, s dús volt az ő reménysége is, hogy lesz valami abból a nemzedékből, mely minden mozdulatát figyelte a fiatal tanárnak. Mára fehér a haja, mint illik az az író emberhez a fehér papír mellett.
Vagyon pedig krónikája annak a csoportnak. Vagyok ezúttal krónikása az 54 esztendővel ezelőttünknek, s vagyok jó szívvel.
Magunkra áldást semmiképpen nem oszthatok. Ez az írás is csak az emléké, emlékeztető a mai népművészet művelői s gyönyörködői számára.
