Kedves üzenetet közvetített Nagykanizsáról a www.gondola.hu internetes portál: Babicsné Berta Éva a levél írója, a Polgári Kanizsáért Alapítvány szóvivője, s az idei október 6-i esemény felvezető szövegében elmondja, hogy a történelmi emlékezet ébren tartásáért ’56-os emléktáblát avattak a Batthyány Gimnázium bejáratánál, és háromezer virágpalánta kiosztásával járultak hozzá a városrész szépítéséhez.
Mostani rendezvényük mindkettőt egyesíti.
"Október 5-én, pénteken 14 órakor a Hevesi Sándor Általános Iskola elől indítjuk azt a menetet, mely a Székely kertbe érve 49 erdeifenyőt ültet a székely negyvenkilencesek emlékére. (…) Az esemény kulcsverse a Kolozsváron élő Kossuth-díjas költő, Kányádi Sándor versemlékműve, a Nyergestető. Háromgyermekes édesanya vagyok, ezért külön öröm számomra, hogy az ültetést a Hevesi-iskola diáksága vállalta. Tanúbizonyságát adva annak a tapasztalati igazságnak: csak azok a közösségek életképesek, melyek táplálkoznak múltjuk értékeiből. Érzékletesen és pontosan írt erről említett versében a költő: ,,szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben". A megemlékezésre azért választottuk Batthyány Lajos és a tizenhárom honvédtábornok vértanúságának előnapját, mert úgy tartjuk helyénvalónak, ha nem csak a megtorlás áldozatainak, hanem a csaták névtelen hőseinek emlékezetét is ébren tartjuk. És ugyanezek a sorok fejezik ki azt a meggyőződésünket is: a szabadságharcosok nem haltak hiába. Ahogy a latin sor mondja: Devictus vincit ― a legyőzött győz! Ezért a gyász helyett a hála és az eltökéltség vezessen minket! Ennek az eseménynek az alábbi gránittáblával állítunk emléket: ,,Meg nem adta magát székely" (Kányádi: Nyergestető). A fenyvest a székely negyvenkilencesek emlékére a huszonöt éves Hevesi-iskola diáksága ültette a 2007. esztendőben."
Nagykanizsa a történelmi Magyarország másik ,,végpontján" található. Egyre több magyar történész, nyelvész vallja és bizonyítja, hogy a régmúlt időkben a nyugati gyepűket, így a zalai részeket is határvédelemre telepített népesség, talán éppen székelyek, illetve székelymagyarok védték. Miközben interneten a nagykanizsai Székely kert megnevezés után kutattam, erre ugyan nem találtam a város honlapján adatot, de örömmel fedeztem fel, hogy a háromszéki Kovászna a testvérvárosuk. Nagykanizsán székely kapu és kopjafa is jelzi ezt. S ez az adat azt is eszembe juttatta, hogy háborút járt, idős székelyföldi riportalanyaim közül többen éppen Zaláig hátráltak támadó és védekező harcokban, s onnan próbáltak életüket mentve az Alpok aljáról a Keleti-Kárpátok ölébe hazatérni. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem, és sírjaik ott domborulnak tőlünk 800—1000 kilométernyire. Az első nagy háborúban a székely katonák többségét az északolasz frontra vezényelték, amíg a mi Ojtozi-szorosunkat például soproniak védték. Ezért van Sopronban Ojtoz sétány és mellette emlékmű, s ezért avattunk mi Ojtoztelepen éppen ez év augusztusában a soproniakkal együtt Honvédemlékművet.
Nos, ezek a többnyire Nagy-Magyarországhoz fűződő emlékek históriai adatokká és történelmi élményekké váltak ugyan, de amint azt a nagykanizsai és annyi más példa bizonyítja, az együvé tartozás tudata és érzése tovább él — amennyiben ezt az ügyet, Babicsné Berta Éva szavait idézve, a történelmi emlékezet ébren tartói ápolják — s így az elszakított nemzetrészek a ,,kicsi magyarországiakkal" együtt alkothatnak magyar nemzetet, és őrizhetik ennek egységét.
