Az utóbbi hetek történéseit a hazai székelységre nézve tudomásul vehettük írott és audiovizuális híradások révén.
Többek között kitűnik, hogy a magyar jogrendszerben már az 1886-os évtől kezdődően volt törvényhatározat a határon túli magyarok, csángók számára az egyszerűsített honosítási eljárásról. Nos, ha már volt rá törvény bő százhúsz éve, hogyan létezik az, hogy a magyar állam nem vette elő legalább 1989 után, a 90-es évek elején?
Akkor üdvösebb lett volna, ha az a sok szeretet, ami eladdig köztünk volt, nem cserélődik fel szitkozódással, gyűlölködéssel a nemzet részei között. Sőt, még ráadást is kaptunk 2004 decemberében, ezt nem lehet oly könnyen kitörölni lelkünkből.
Emlékszem, tavaly június 2-án az elesett szabadsághősök ojtozi emlékművénél róttuk le kegyeletünket a megyei művelődési igazgatóság jóvoltából. Ott és azon a napon magas rangú magyarországi vendégek is koszorúztak, mindenütt végigkísértek állomásainkon. Elénekeltük közösen a székely himnuszt, közülünk egy nő megemlítette, hogy énekeljük el a magyar himnuszt is, és csodák csodája: senkinek többé nem jött ki énekhang a lelkéből.
Némán álltunk mi, székelyek és magyar vendégeink egymással szemben, lenyeltük újra — mint már annyiszor — a közénk szorult keserűséget. Az összetartozás érzését és a szeretetet nem lehet pótolni semmiféle állampolgársággal, ugyanis az nem papíron lakozik.
A november 19-ei Háromszékben olvasom a honosítási eljárásról közölt kiskalauzt. Te jó Isten, mennyi-mennyi feltételnek meg kell felelnünk ahhoz, hogy elődeink révén visszahonosítsanak magyar állampolgárokká!
Vajon a Trianon óta elszakadt nemzetrészektől, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, őrségi testvéreinktől kért-e az új haza ennyi mindent?
Aztán a kérelmek elbírálásának folyamatai következnek, többek között a közbiztonsági és nemzetbiztonsági véleményezés, miszerint nem lakoznak bennünk kártevő indulatok a magyar állam iránt — gondolom én.
Utolsó procedúraként következik az eskütétel, avagy fogadalom. Azonban sehol sem leltem fel az aprólékos tájékoztatásban, hogy a leegyszerűsített állampolgárságon kívül mit kapunk mi, újdonsült állampolgárok a magyar államtól.
Remélhetjük-e, hogy nem csak arra leszünk jók, hogy megnöveljük a magyar állampolgárok számarányát?
Tudomást vehettünk arról is, hogy az SZNT számos tagja felment Budapestre az Országházba. Óhajaikat — miszerint minden rendelkezésére álló eszközzel támogassa a székely nép autonómiatörekvéseit — előadták a magyar kormánynak.
Jómagam igen kíváncsi vagyok az elkövetkező idők történéseire, merthogy korábban e tekintetben nem tett eleget a magyar állam a határon túli nemzetrészek jogainak érvényesítéséért, kiterjesztéséért, lásd Románia EU-s csatlakozási feltételeinél.
Na persze, a politikai sakktáblán más szabályok szerint játszanak. Szerény meglátásom szerint hol az egyik, hol a másik személy vezeti meg ellenfelét a világpolitikában.
Vajon a közeljövőben mily módon tesz eleget az anyaország hivatalból az SZNT felkérésének?
Igen elgondolkodtató, hogy 2009-ben Tusványoson, amikor régi-új államelnökünk odalátogatásakor magasba lendültek az Autonómia feliratozású táblácskák, a színpadra szólított vendég hölgy nem tudta elmondani, hogy mit ért autonómia alatt, sem az állam nyelvén, sem angolul!
Jó lenne, ha ilyen alkalmakkor olyan személyeket állítanának a karaván élére, akik nem csak kihívóan viselkednek, hanem meg is tudnak felelni a kihívásoknak — illetve eltanácsolnák azt, aki nem állja a sarat. Ez a hölgy akkor lejáratta a székelységet, merthogy lám, ez a népcsoport még azt sem tudja, mit kér. Igen ám, csakhogy államelnökünk társaságában ott volt több magas rangú úr is — és azok sem vették a bátorságot, hogy a nyilvánosság előtt is elmagyarázzák, mit értenek az autonómia fogalma alatt.
Már eddig is meg kellett volna találni a módját az autonómia megmagyarázásának, elsősorban itthon.
Vannak közöttünk, akik azon albán közmondás szerint élnek, hogy nem tanácsos kezet adni a másik félnek, merthogy az mind az öt ujjunkat ellopja. Lásd 2009. augusztus 1-je, Nyergestető.
Pedig most, a XXI. században, két világháború után igenis ajánlatos kezet nyújtani a velünk együtt élő, más ajkú polgártársainknak is.
Hiszen bármi is történjék a közeli vagy távoli jövőben, továbbra is egymás mellett kell élnünk, vállvetve dolgozva ugyanazért a szelet kenyérért.
Ezeket senki kívülálló nem tudja diktálni nekünk, magunknak kell eldöntenünk, hogy képesek leszünk-e rá.
Veres Ibolya, Uzon
