Kovács Kismihály ahelyett, hogy egy távoli nagyvárosban koptatná az irodák kilincseit, ahová hazulról aznap reggel kétnapos delegációba elindult, a kisvárosi sokadalom délutáni forgatagában ette a miccset, lenyomtatva egy-két korsó jó hideg csíki sörrel, amikor egyszeriben, mint egy nyilallás, belésajgott valami furcsa érzés. Éhes volt, pedig még ott párolgott a papírtányérján két darab még meleg csórékolbász, félkorsónyi sör is volt még a kriglijében, de mintha villám csapott volna belé, egyszeriben csak felállt, otthagyott az asztalon miccset és sört, s hátat fordítva a központi színpadon magát produkáló helyi rockegyüttesnek, a téren nagy számban sétálók, őgyelgők, bámészkodók, nézelődők közt ide-oda kacskaringózva hazafelé vette az irányt. Még a fülében dübörgött a dob hangja, amikor fordult a kulcs a zárban, és belépett a saját otthonába. Szokása szerint nem húzta most le a cipőjét az előszobában, hanem a kisebbik szobán átvágva, egyenesen a nagyszoba felé tartott, és egyetlen heves mozdulattal feltépte a szoba ajtaját.
A kép, ami itt elébe tárult, egy életre felejthetetlen marad számára.
Hogy is mondjuk: a hites feleségét egy férfival találta, teljesen félreérthetetlen helyzetben, az ágyban, miközben az illető úr, úgyszólván maximális odaadással meg áhítattal, kóstolgatta az asszonyán a vágy síkos idegvégződéseit. Az felesége hirtelen, ahogy észrevette, rögtön megpróbálta eltaszigálni magát a férfitól, aki, mint a kisgida a csicshez, behunyt szemmel, a legodaadóbb hevességgel, igyekezettel meg átéléssel kapaszkodott az ágyban felfelé húzódó neje után.
Kovács Kismihály a kivételes buzgósággal munkálkodó férfiban a legjobb barátjára és egyben munkatársára ismert. És keze már szinte önkéntelenül cselekedett, vagyis a bal zsebében nyugvó, még az imént fogyasztott miccs jótékony zsírjától fénylő bicskája felé kapott azzal az el nem ítélhető szándékkal, hogy most itt, ebben a szent helyben vér fog zubogni a családi szentély megszentségtelenített lepedőjére. De ugyanazzal a mozdulattal vissza is húzta a kezét; odalépett a tévékábelhez, és egyetlen jól irányzott harapással átharapta a drótot, minek következtében az addig csendesen duruzsoló erotikus film hangja helyett egyszeriben mély, áthatolhatatlan csend ülepedett a hálószobára. Hacsak a fülében még mindig zakatoló rock-együttes ütemesen verő dobhangját, meg a szíve eszeveszett kalapálását nem számítjuk, ami ugye nem hallatszott ki Kovács Kismihály mérhetetlenül feldúlt belsejéből.
Fülledt este volt kint is és bent is, de ez a fülledtség most mintha egyszerre harminc-negyven fokosra is felforrósodott volna. Az asszony hirtelen magára rántotta a paplanhuzatot, és az ágy egyik sarkába felhúzódva, térdeit maga alá vonva csendes hüppögésbe kezdett. A barát pedig, a jó Derecskei Mihály kolléga a padlószőnyegre szertelenül ledobált holmijai felé küldött néhány félreérthetetlen, kétségbeesetten vágyakozó tekintetet, de Kovács Kismihály olyan gyilkos pillantást lövellt a szemével a szétdobált holmik felé, hogy jobbnak látta az ágy végében heverő nagypárnát kapni maga elé, egyúttal mintegy a vétkes szerszámot is eltakarandó.
Kovács Kismihály pedig, nyomatékosítván a különben eléggé egyértelmű szándékát, hogy itt a kurvaistenit senki fel nem öltözik, előrelépett még egyet, rá éppen a perzsaszőnyegen heverő nadrág egyik szárára.
— Jó napot adjon Isten! — hörögte valahonnan mélyről Kovács Kismihály.
Mivel válasz nem érkezett egyik irányból sem, arra gondolt hirtelen — magában az előbbi, az inflagrantikor megkezdett gondolatcsírájának elejtett szálát újra felragadván —, hogy a zsebében nyugvó, még enyhén miccses-mustáros pengével tesz egy határozott böllérmozdulatot lelki barátja (most már!) nyugalmi állapotában leledző, párnával elrejtett szerszáma felé azzal a ki nem mondott, de sejthető szándékkal, hogy egyetlen nyisszantással megszabadítja a kollégát a bűnös testrésztől, és — eléggé elítélhető módon — az illető kolléga szájába adja azt; sőt, még a feleségének is juttat belőle egy darabocskát, hogy mindketten részesüljenek a — feltehetőleg — csak alig elkezdett közös örömből.
De — jó keresztény ember létére — meggondolta a dolgot, elhessegette magától a gyilkos gondolatot, mert milyen a meggondolatlan ember, ugye, kritikus helyzetben — és ez a lehető, hogy azt mondjuk: legkritikusabb helyzet — rögtön a legszélsőségesebb megoldásra gondol.
— Először is — szólalt meg torkát köszörülve — nem szenvedhetem, ha evés közben megzavarnak. Másodszor — folytatta kicsit fesztelenebb hangot erőltetve magára —: eddig még úgy tudtam, hogy ő az én feleségem, de amint látom, a gyermek fekvése ettől a szent perctől, hogy is fejezzem ki magamat, hogy érthető legyek, teljesen megváltozott.
A többiek, mint a kuka, úgy ültek az ágy két ellentétes végében.
— De — emelte fel szigorúságot mutatva dörgő baritonját — világéletemben a békességet szerettem, még az ilyen, hogy is mondjam, sarkított helyzetekben is, amikor a gondolataim egyebet diktálnának, még ilyenkor is a békés megoldások híve voltam. És vagyok. Mert most sem szeretnék tenni másképp. Még ha az okom megvolna is rá, mint ahogy meg is van, s mint ahogy azt a mellékelt körülmények is mutatják; de nem azt teszem, amit igazából tenni kéne, s amit hasonló helyzetben a jelenlevők igazából megérdemelnének, ha már rajtakapják őket, vagyis amit a férfiúi becsület, tisztesség és méltóság megkövetelne. Mert én a barátság barátja voltam mindig is, tehát azt javasolom, intézzük el ezt is úgyszólván barátian, emberi módon.
— Jó — lehelte sietve, elhaló hangon Derecskei, de el is hallgatott azonnal, látva, hogy lelki barátja nem adott szót még neki.
— Azt szeretném mondani, hogy most én beszélek — emelte fel az ujját szigorúan Kovács Kismihály, és közelebb húzta a fotelt az ágyhoz, a kerekes reggelizőasztalkát pedig a kettő közé penderítette, pont a Gondolkodó (szerencsétlenül gondolkodó) pózában meghúzódó, nyárfalevélként remegő Derecskei felé, és ingjén a gombokat kigombolva, a nadrágszíját picit meglazítva, letelepedett a barátjával szembe, a fotelba.
— Érezzük mindannyian kényelmesen magunkat — mondta kis kajánsággal a hangjában. — Asszony, egy üveg köményest kérünk, és három poharat ide: egyet nekem, egyet neked és egyet a sógornak!
Seperc alatt ott volt minden az asztalkán. Az asszony is, a paplanhuzatba csavarodva, máris fürgén visszatelepedett az ágy másik végébe.
— Én amondó vagyok, hogy érezzük magunkat otthon. Asszony, töltsd meg a poharakat, a sógorét is, a magadét is, mindeniket! Hiszen vendég van a háznál.
Nem kellett kétszer mondani, a felesége a paplanhuzatot ide-oda tekergetve magán, megtöltötte a poharakat.
— No, Isten éltessen mindannyiunkat! Fenékig! Te is — nézett a feleségére, aki egy aprócska korty után éppen vissza szerette volna helyezni a tálcára a poharát. Nem kellett kétszer mondania neki — noha máskor alig volt képes belediktálni egy-két kortynyi alkoholt —, most, az utálkozását egy-két arcizom rándulásával jelezvén csupán, egyből felhajtotta a pohár tartalmát.
A még mindig nyárfalevélként remegő Derecskei kolléga ekkor halkan elsírta magát.
— Nincs itt mit érzelgősködni, vendég van a háznál, tehát nem nyávogunk, hanem megtiszteljük, iszunk!
Nem is kellett újból mondania, az asszony újra teletöltötte a poharakat.
— Isten, isten! — emelte fel újra a poharát Kovács Kismihály.
Derecskei nem bírta tovább, egy zsebkendőt kért a kollégájától, arcát beletemette, úgy itatgatta a könnyeit, majd trombitálva, a sírástól fulladozva belefújta az orrát.
— Nem érdemlem meg, hogy ilyen rendes ember legyél velem — szólalt meg fel-felzokogva a zsebkendő mögül. — Hibáztam, visszaéltem a barátságoddal, a szereteteddel, üssél meg, dobjál ki, tapodj halálra, büntess meg!
— Szó se lehet róla, hiszen emberek vagyunk mindannyian, eltévelyedünk, vétkezünk, megbántunk másokat, sokszor a legközelebbieket. De a nóta is úgy mondja: szeressük egymást, gyerekek! — szavalta Kovács Kismihály átszellemülten, és újra teletöltötte a poharakat.
Amint az várható volt, az asszony bírta a legkevésbé az italt, és a férje nagylelkűségét, nemes szívét, isteni türelmét és megértését tapasztalva elmondta, kiöntötte magából, hogy tulajdonképpen ő világéletében a férjét, vagyis Kovács Kismihályt szerette, de — ugye, meg lehet ezt is érteni — az asszonyi kíváncsiság, meg az emberi ösztönök fékezhetetlensége, s hogy ők bizony már jó hat hónapja, hogy is mondja, már legalább ennyi ideje gyakorolják ezt a bűnös eltévelyedést. És ha nincs ez a váratlan eset, ez az inflagranti, akkor tovább fetreng a bűnben, és talán soha el nem mondja mindezt, soha ki nem tudta volna önteni a szívét, s hogy mindez semmi mást nem jelent, csak azt, hogy több figyelmet, nagyobb odaadást várt volna el tőle is. Mert elgépiesedett a kapcsolatuk, belefásultak mindketten a mindennapokba, jobban oda kellene figyeljenek egymásra, többet kellene beszélgessenek egymással, nagyobb figyelmet kellene szenteljenek egyik a másikra.
— Jól van, elég — szakította félbe Kovács Kismihály, és tekintete akaratlanul is az újságtartóban levő színes női magazinokra vetődött. — Ezt valahol azokban olvashattad — intett a szemével a magazinok irányába.
Az ital megoldotta Derecskei nyelvét is, ledobta magáról az addig takaróként, mintegy fedezékként szolgáló nagypárnát, és ő is elmesélte, ha már tiszta beszéd, akkor legyen fenékig az, hogy ő biza, az az igazság, hogy nem szereti Kovács Kismihály feleségét, és semmi távolabbi szándékai nincsenek vele, és ő el nem vett tőle semmit, inkább hozzáadott, úgyhogy most is szinte ugyanabban az állapotban található a nej, mint azelőtt, sőt... De hát milyen a férfiember, és ilyenek vagyunk egytől egyig mindannyian, ahol érezzük a lehetőséget, ahol látjuk, hogy be lehet menni egy kapun, biza, ilyenek vagyunk, s főleg, ha azt készségesen, hívogatóan ki is tárják előttünk, nincs az istennek az a férfiúja, aki ott be nem kérezkedik.
— Igen, igen — bólogatott Kovács Kismihály.
— Egyébként is minden elszalasztott lehetőséget az orrunkra húznak majd a túlvilágon — tette hozzá felbátorodva a jó barát.
Így van, igaz, helyeselt Kovács is, és ledobta magáról ő is az inget, mert így leszünk igazából egyformák, akárcsak a születésünkkor, mint a teremtés elején, mondta, s a nadrágját is megoldotta, és hagyta, hogy lecsússzon egészen a bokájáig, hiszen miért is kellene harcolniuk itt egymással, pont a legjobb barátjával, és pont a hozzá legközelebb állóval, aki ugye, mégiscsak a felesége, és könnyek között bizonygatta már, hogy de tényleg semmi baj, mert megérti a férfi a férfit, hát hogyne értené meg, s hogy igazából bajban ismerszik meg mindenki, a barát is, a feleség is, de amúgy mindenki ezen a kurva világon. És hogy nem haragszik egyáltalán, mert ő már, hát hogy is mondja, ő tényleg már nagyon régen elhanyagolja ezt az igazi gyöngyszemet, aki a felesége, ő már régen csak létezik mellette, nem társa, nem boldogítója, csak keserítője. És azt is elmondta egyúttal, hogy jó egy éve ő is bűnös terepre lépett, mert neki is van egy nála jóval fiatalabb szeretője, és hogy azóta ő is azzal a nővel gyűjtögeti a bűn virágait a gyönyörök kertjében. És most, tette hozzá, hogy végre ilyen jól megértik egymást, így kiönthették a szívüket egymás előtt, azt javasolná, hogy így, együtt — mintegy megkoronázva ezt a nemeslelkűséget és őszinteséget és tisztaszívűséget — öltözzenek fel, és együtt menjenek le, hármasban, barát a baráttal, férj a feleséggel, harag és sértettség, a bűn és a bánat tüskéi nélkül, menjenek le együttesen a sokadalomba.
— Lám, a jó szív, az őszinte szó és a megértő lélek mindent legyőz — lapogatta meg Kovács Kismihályt Derecskei immár felöltözve az ajtó előtt. — Az igaz férfi, a nemes lélek ilyen, úgyszólván kényes, embert próbáló helyzetekben ismerszik meg — zokogta a felesége, miközben belekarolt a két finoman dülöngélő emberbe a lépcsőházban.
