Egyszer volt egy szegény ember s annak egy fia. Hogy a fiú akkorára nőtt, elküldte az apja szolgálni. Ment, ment a fiú, kereste a helyet magának, s akadt egy emberre, aki őt megfogadta a juhok mellé. Másnap a gazdája neki a kezébe adott egy furulyát, s elküldte a juhokkal, hogy meglássa, jó lesz-e juhpásztornak. A fiú egész naphosszat sem heveredett le, mint más lomha pakulárok, hanem a juhokat téringette, furulyált, s ment utánuk.
Volt a juhok között egy aranyszőrű báránka, s az, ha ő furulyált, mindég táncolt; azt ő úgy es megszerette, hogy feltette magába, nem kér a gazdájától más bért, csak azt a báránt.
Estére a juhokat hazahajtotta; a gazda várta a kapuban, s mikor látta, hogy a juhok mind megvannak, s jól vannak lakva, úgy meg volt elégülve, hogy a fiúval szegőttségre indult. A fiú az aranyszőrű báránt kérte; a gazda es a báránt erősen szerette, de méges valami nagy nehezen csak odaígérte, mett látta, hogy a fiú jó cseléd.
Eltelt az esztendő; a szolga végig jól viselte magát, s a bárány övé lett. Hazaindult véle; s amint menne, egy faluban elestéledik, bészáll egy gazdához, akinek egy leánya volt. Ez a leány úgy megszerette az aranyszőrű báránkát, hogy feltette magába, hogy ellopja. Éjfél körül meg es akarta tenni; de mikor a báránhoz nyúlt, hezzaragadt a szőrihez. Reggel felkelt a legény, hogy elinduljon, s hát a leány a báránkához van ragadva! Nem tudta onnét levenni, s a báránt sem hagyhatta el; így kellett hát elindulni, s a bárán a szőrén vitte a leányt.
Elig ért a szállásától a harmadik szomszédig, veszi a furulyát, furulyálni kezd, s arra a bárán es táncnak ered; táncol a bárán, bárán szőrén a leány.
Egy asszony a kapu sarkánál kenyeret vetett bé a kemencébe; kinéz, s látja, hogy a leány táncol a bárán szőrén; kifut a sütőlapáttal, s megriasztja a leányt:
— Menj haza, ne ügyetlenkedj itt künn!
De a leány csak táncol. Hezzaüt a lapáttal:
— Hát te még nem akarsz szót fogadni?
De ugyan megesett neki es, mert a lapát a leány farára ragadt, s a lapát végére a sütőasszony. Őt es a bárán elvivé; s elmenének a templomig. Ott es a legény a furulyát fúni kezdi: táncol a bárán, bárán szőrén a leán, leán farán a lapát, lapát végén a sütőasszony.
A pap reggelre akkor jött a templomból; szidni kezdi őket, hogy menjenek haza, ne űzzék az eszüket; de a szó nem használ. Fogja a pálcáját, s jót üt a sütőasszony farára; de hogy elbámult, mikor látja, hogy a pálca az asszon farához ragadt, s ő a pálca végéhez!
Evvel a szép komédiával ment, ment a fiú addig, hogy estére egy királyi városba érkezett. Ott a város végén bészállott egy öregasszonyhoz; megkérdezte attól: mi újság a városba? Az öregasszony nagy szomorán elbeszéli, hogy a király leánya erősen beteg, semmi urusság sem használ neki; az urusok azt mondták, hogy ha annyira lehetne menni, hogy egyet kacagjon, mindjárt megjavulna, de senki sem tudta még megkacagtatni. A király éppen ma hirdette ki, hogy aki a leányát megkacagtatja, annak adná a leányát, s a királyságot es véle megosztaná.
A bárányos legény alig várta a reggelt, hogy szerencsét próbáljon. Reggel béjelenti magát, hogy a királyleányt meg akarja kacagtatni. Ezt a király jó néven vette, s a leányt kiállította a tornácba. A legény a furulyát megfuvintja: táncolni kezd a bárán, bárán szőrén a leány, leány farán a lapát, lapát végén a sütőasszony, asszony farán a pálca, pálca végén a pap. Erre nagy hahotával elkacagja magát a királyleány; s annak még a báránka es úgy megörült, hogy magáról mindent lerázott, s egyes-egyedül kezdett táncolni, táncolt külön magára a leány es, a sütőasszony es, még a pap es.
A király esszeeskettette leányát a juhpásztorral; a papból udvari papot csinált, az asszonyból udvari sütőnét s a leányból a leánya mellé farajt. Tartott a lakodalom egyik hetfütől a másik keddig, az egész országnak jókedve volt; s ha a hedegűsöknek a húrjik el nem szakadt volna, tám még ma es mind táncolnának.
(Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményéből)
