A Szerencse és Áldás együtt utaznak vala egy városba, s megláták, hogy egy szegény ember egy csomó seprűt árul, de nemigen veszik.
Azt mondja az Áldás:
— Megálljunk, hadd vegyem meg ezt a csomó seprűt egész átaljába attól a szegény embertől, legyen neki es vására szegénynek.
Úgy es lesz: megveszi mind, mégpedig hatszoros árát adja, hogy a szegény ember elékaphasson.
Másszor esmét utaztak ők ketten a városba, hát látják, hogy a szegény ember esmét seprűt árul. Azt mondja az Áldás:
— Megálljunk! Hadd vegyem meg a seprűköt megint!
Meg es veszi, de tízszeres árát adja.
Harmadszor mennek a városba, s látják, hogy megint csak seprűt árul az ember. Most mán azt mondja a Szerencse:
— Megállj! Hadd vegyem én meg most, mett te, látom, heába vetted meg mán ketszer, mett látod-e, még csak azon szegény ember a seprűs, amint ezelőtt vót.
Megveszi a Szerencse a seprűköt, ő pedig csak azon az árán fizette, ahogy más vette vóna meg, piaci áron.
Mán most negyedszer mennek a városba, hát látják, hogy a seprűs jó négy ökörrel, vasas talpú szekérrel vitt bé egy csomó tiszta búzát a városba, s ahol az árult, azt mondja a Szerencse az Áldásnak:
— Látod-e az embert, aki a seprűt árulgatta? Te heába vetted meg ketszer olyan magos áron, én csak egyszer vettem meg közönséges piaci árán a seprűköt, s abból a lett, amit én tettem, hogy most már nem seprűt, hanem amint látod, tiszta búzát árul itt az az ember, különben otthon es jó gazdaságának kell lenni, amint látszik.
(Kriza János Vadrózsák című székely népköltési gyűjteményéből)