Sugásfürdőn tartották keresztvíz alá
Az asszony — feleségem — a tévéhír farkincáját kapta el, s ujjongva újságolta: Ablonczy Bálint — csaknem érthettem valamit félre? — szakította félbe önmagát — Prima Primissima-díjat kapott.
Éppen a szövegszerkesztő számítógép billentyűit püföltem, azonnal leállítottam magamat, és Ablonczy-keresőbe kezdtem. Az elcsípett hír annyira friss volt, hogy a világháló sem segített, a tévéadók hírszolgálatát kellett igénybe vennem, és mielőtt következett volna a következő fél óra hírvilága a Hír TV-ben, feleségemmel körbejártuk az Ablonczy család körül repdeső emlékeinket.
Az Ablonczy-gyerekek — Balázs és az ikertestvérek, Bálint és Borbála — hozzánk és ,,gyerekeinkhez" közelálló valakik, a három család, a Farkas Árpádé, Ablonczyéké és jómagunk, valamint sepsiszentgyörgyi baráti körünk együtt tartott emlékezetes keresztelőt — talán 1982-ben? — a Sepsiszentgyörgy melletti Sugásfürdő erdészvillájában.
Gyermekeink közös keresztelője az akkori időben igen erős megvilágításba került: a Securitate két, nagy teljesítményű reflektorokkal ellátott terepjáró kocsija — akár katonai harckocsiknak is nevezhetném — a keresztelő estéjén és éjszakáján vakító fénnyel pásztázott végig a vadászház ablakain, miközben mi, bent lévők kiváló énekmester barátainkkal italtól és a helyzet politikai pikantériájától felvillanyozódva a keresztelő lelkésszel, nt. Incze Sándor esperes barátunkkal olyan énekrepertoárral rukkoltunk ki, amely inkább illett egy politikai töltetű, a rendszert froclizó provokációhoz, mint a keresztényi szertartáshoz.
Erdélyben a keresztvíz
A közös erdélyi keresztelő az Ablonczy Laci ötlete volt, aki, amikor egyetlen fiuk, Balázs mellé két kistestvér, Borbála és Bálint megérkezett, nem bírt magával, s örömében átrohant hozzánk Háromszékre, és műfelháborodással korholni kezdett mindannyiunkat, hogy tele vagyunk keresztvíz alá nem tartott pogány gyermekekkel, és tartsunk közös keresztelőt! Ők Erdélyben akarják keresztvíz alá tartani gyermekeiket.
Az ötlet imponáló volt, valóban restelltük, önmagunk előtt, is, hogy gyermekeink kereszteletlenek.
Akkor már olyan politikai múlt volt mindenikünk mögött, hogy a korabeli szleng nyelvét idézve jöhettek púpnak a hátunkra. Engem már eltávolítottak a megyei művelődési élet vezetői posztjáról, hosszú ideje színházigazgató voltam, személyesen Király Károlytól tudtuk, de tapasztalatból is, hogy a Securitate minden moccanásunkat nyomon követi. Ablonczy is ismerte a romániai dörgést, a Film Színház Muzsika rovatvezetőjeként, barátaival, Bulla Karcsival, Apáthy Miklóssal, Alexa Károllyal, Fábián Lacival és másokkal menetrendszerűen érkeztek a sepsiszentgyörgyi színházi bemutatókra. Jöttek a nemzetiségi színházi kollokviumokra, útjaikról az sem tántorította el, ha a Securitate, a határőrség molesztálta őket. Sőt, volt eset rá, hogy testi motozást is végeztek rajtuk, de mindezek ellenére — vagy éppen ezért? — kitartottak mellettünk rendületlenül, és rendszeresen írtak rólunk, magyarországi vendégjátékainkról a hazai, mégiscsak a miénknél szabadabb szellemű sajtóban.
Ezek az emlékek az Ablonczy Bálint Junior Prima Primissima-díja kapcsán mind-mind elétolultak, míglen a hír valóságtartalma után kutattunk.
És mintha az eleve elrendeltség elve érvényesült volna, hírellenőrzés közben botlottam bele Bálint Paul Lendvai hazájáról rossz hír hordó tevékenységének leleplezésébe, holott az ő Prima Primissima-díjának nincs ehhez semmi köze, de azért, érzésem szerint mégiscsak összetartoznak a dolgok. Még az erdélyi keresztelő is, amiről a kitüntetettnek nincs — nem lehet! — személyes, csak közvetett emléke.
Mert egy életpálya alakulásában, az önazonosság keresésében és ennek fellelésében és kiépítésében rendkívüli szerepe van annak a szellemi környezetnek, ahonnan egy fiatal elindul, s amellyel felnőtt korában is együtt él és érez, s ebben a szellemi regiszterben írja gondolatai kottajegyeit.
Feketelistások az erdészvillában
A sugásfürdői keresztelőnek, különösen a történtek megszépítő messzesége révén, több megmosolyogtató mozzanata is van.
Az én esetemben szűkebb családi vonatkozásban az például, hogy miközben római katolikus vallású feleségem a keresztelőhöz szükséges papírokat be akarta szerezni, kiderült, hogy anyósom Anikó lányunkat — az unokáját — titokban a kézdivásárhelyi kantai római katolikus templomban megkereszteltette. Hogy ez a fiatal olvasó számára is érthető legyen: abban az időszakban a párt pusztító erejűre fokozta az ateista nevelés kurzusát. Tiltották — szankcionálták — a karácsonyfa-állítást, a hittanórákat, keresztelőket, a ,,klerikális reakció" képviselőivel minden kapcsolatot. Én Anikó lányunk születésekor Kézdivásárhely Művelődési Házának igazgatói tisztségét töltöttem be. Állásomat veszélyeztettem, ha keresztelőkre vetemedem. Kézdivásárhelyen lakásunk volt, feleségem ott volt tanárnő. Anyósom — Isten nyugtassa! — úgy hárította el a veszélyt, hogy titokban megkereszteltette unokáját.
Szóval, a sugásfürdői keresztelőn egy pogány gyermekkel kevesebb volt, amire mi igen büszkék voltunk. Csak Zoltán fiunkat kellett keresztelni.
Ez csak egy kis epizód a közös keresztelőtörténetben, s eltörpült az elénk torlódó problémák és akadályok tömkelegében.
Ez mindjárt a sugásfürdői erdészvilla — ez viszont túlzás egy kicsit, de annak nevezték — kölcsönkérése körül is a szemünkbe csapódott. A keresztelő helyszínének biztosítása, mint a hasonló feladatok sokasága, rám hárult. Ebben Gajzágó Marci főszerkesztő-helyettes volt a segítségemre. Sárkány Árpáddal, a megyei erdészeti igazgatóság igazgatójával gyermekkorom óta ismertük egymást, jó viszonyban is voltunk. Lajos öccsével együtt jártunk iskolába a kézdivásárhelyi kantai gimnáziumba. Felkerestem Sárkány Árpádot, és előadtam, a magyarhoni vendégeket nem emlegetve, hogy Farkasékkal közös keresztelőt tartunk. A sugásfürdői erdészház lenne számunkra a legmegfelelőbb. Távol a város zajától, romantikus környezetben.
Sárkány tudta, hogy a társaság többsége ,,feketelistás". Próbált kibúvókat keresni, de azt is szégyellte volna, ha az erdészház kulcsát nem adja át. ,,Az egy rideg épület", ,,gondozatlan", ,,még függönyök sincsenek", ,,az erdészek nem úri szalonokban nőttek fel, a padló is rossz állapotban".
Nekem mindenre volt válaszom. Asszonyaink, gyermekeink kitakarítják, ha nincs függöny, visznek hazulról, ha ridegek a szobák s az ebédlő, kidíszítik. Girlandok is kerülnek az ablakokra...
,,Én érted, értetek megteszem, mondta — odaadom a kulcsokat, de hozzánk, az erdészethez Kolozsváron túlról nem érkezhet vendég" — kötötte ki. ,,Ez szabály, ez törvény nálunk" — mondta. ,,Nem akarok kellemetlenséget sem magamnak, sem nektek" — és átadta a kulcsokat.
Ablonczyék telefonon kerestek Budapestről. (Tőlünk abban az időben a telefonálás is problémás volt.) Beszélgetésünket, természetesen, lehallgatták. ,,Minden rendben" — közöltem Ablonczyval — abban is megegyeztünk, hogy vonattal érkeznek, és a család után bemegyünk a brassói vasútállomásra.
Úgy tűnt, hogy minden sínen van.
Ne félj tehát...
Az Ablonczy família érkezésének napján telefonált Sárkány. ,,Kérlek, a sugásfürdői erdészház kulcsait hozd vissza. Utasítást kaptam, hogy az épületet nem bocsáthatom rendelkezésetekre. Én már az elején sejtettem, hogy ez a dolog nem lesz rendben. Mi nem vagyunk vendégfogadásra berendezkedve. Nagy baj lenne abból, súlyos következményekkel járna, ha az utasítások ellenére ott tartanátok meg a keresztelőt."
Ilyenkor ágaskodik az emberben az önérzetesség. ,,A kulcsokat nem adhatom vissza" — válaszoltam. ,,Vendégeink úton vannak. Abból lenne botrány, ha nem tudnánk a megbeszélt helyszínen fogadni őket." Neked nem történhet semmi bajod, mert azok, akik a kulcsokat vissza akarják vetetni, hallják, hogy te mindent megtettél a kulcsok visszaszerzése végett. Ha ebből baj lesz, akkor ennek következményeit én, illetve mi és a vendégeink viselik. A kulcsokat nem adom vissza, te pedig nem fogsz nálam házkutatást tartani."
A történteket közöltem Gajzágóval. Neki is az volt a véleménye, hogy a legjobb érv: ,,A vendégek úton vannak. Be kell menni Brassóba utánuk."
A sugási erdészházat asszonyaink mondhatni szenvedélyes hozzáállással rakták rendbe. Felmosott padló, rengeteg virág, az ablakokon függöny, fenyőgallyakból font girlandok, minden barátságossá és ünnepélyessé vált, mintegy varázsütésre. A hangulat is kiváló volt.
A mi társaságunk jó énekesnek számított, a férfiak és a lányok, asszonyok százszámra ismerték a legszebb népdalokat, virágénekeket, a férfiak kuruckodtak, a vitézi énekekkel jeleskedtek. A zsoltárokat is szenvedéllyel énekeltük: ,,Ne félj tehát, kicsiny csapat..." Több magyar szakos feleség is volt, ők a megzenésített versekkel szálltak be az est és az éjszaka hangulatának megteremtésébe.
És eközben vettük észre, hogy az ablakokat reflektorok pásztázzák, kinn ólálkodva hallgatózó ,,kékszeműek" rejtőzködnek a bokrok mögött. A végén már nem is rejtőzködtek: fényjátékkal adták tudtunkra, hogy jelen vannak, mindent hallnak, mindent tudnak.
Mi pedig annál is inkább stímoltuk, srófoltuk a hangulatot.
Így esett meg a sugásfürdői keresztelő és lakoma. A társaságon úrrá lett, valósággal megbabonázott egy, a walesi bárdokéhoz hasonlatos ,,csak azért is!" hangulat.
Visszaemlékezni is hátborzongatóan szép erre a keresztelőre! Annak ellenére, hogy nekem ez a ,,mulatság" a következő hetekben az autóvezetői jogosítványomba került.
Az egész keresztelői történetből a legizgalmasabb nem az, ami akkor állambiztonságot, a ,,rendszert" froclizó kihívás volt, mint amikor az egér szembeáll a macskával, hanem az, hogy a Farkas famíliával néha ma is vitában állunk afölött, hogy melyik Ablonczy gyerek kié, Balázs és Bálint melyikünknek a keresztfia?
Írás, illetve emlékezés közben is rájövök: édes mindegy. Mindkét, illetve mindhárom Ablonczy gyerek, Balázs, Borbála és Bálint, valamint szüleik, Magdó — Szabó Magda, a Duna Televízió megbízott elnökhelyettes asszonya — és Laci, a budapesti Nemzeti Színház nyugalmazott igazgatója s az egész baráti közösség, elnézést a szerénytelenségért, Junior és Senior Prima Primissima-díjat érdemlően keresztelt, énekelt és mulatott akkor éjszaka.
