Úgy hajtjuk a pénzt, az anyagiakat, hogy megfeledkezünk emberi kapcsolataink ápolásáról, építéséről. A gyermek felnő a számítógép előtt, a nagyszülők mosolyogva vagy búskomoran tesznek-vesznek, üldögélnek jobb híján a szappanoperák, keresztrejtvények előtt. Mi meg rohanunk, futunk. Időnket felfalja a munka.
Ne hagyjuk. Szakítsunk egy órát, "hagyjuk a dagadt ruhát másra", fogjuk meg a gyerek kezét, teremtsünk közös élményt, amire aztán a rohanás ötperces szüneteiben egy szemvillanással, fél szóval emlékeztethetjük egymást.
Este ne arra figyeljünk, hogy nagymama ,,harangoz" a villával a tányérban, netán leeszi az abroszt paprikással, inkább kérdezzük régi vacsorákról, közös ebédekről.
Ebből gyűl aztán annyi energia, lendület, amivel nekifuthatunk a következő napnak. Talán nem érezzük majd oly elhagyottnak, magányosnak magunkat, ha párunk, gyermekeink, öregjeink példánkon felbuzdulva félreteszik az egykedvűséget, érdeklődéssel fordulnak felénk, s egymás felé is: színesedni fognak, életre kapnak hétköznapjaink.