Az iskolaalapítást a törzsfőnökök támogatták

Az angliai előzmények
Kolumbán Katalin 2009 áprilisában kolozsvári egyetemi hallgatóként bukkant rá egy internetes hirdetésre, melyben önkénteseket kerestek Malawiba. Akkori élete nagyon mozgalmas volt, az egyetem mellett két helyen dolgozott, de úgy döntött, hogy éppen ideje kipróbálni valami mást, s így került az Egyesült Királyságba. Angliában a College for Inter­national Cooperation and Development programban féléves önkéntes képzésen vett részt brazil, litván, koreai, japán és európai fiatalokkal együtt, majd újabb fél évig dolgozott, télen az utcán újságot árult, szórólapokat terjesztett, megkereste a mindennapi ellátásához szükséges pénzt, plusz a féléves afrikai tartózkodás költségeit és a repülőjegy árát is neki kellett előteremtenie. Többször betegeskedett, s már-már azon volt, hogy feladja, de végül maradt, és sikeresen befejezte a képzést. Csoportjából négyen mentek Afrikába, Malawi, Mozambik, Angola és Kongó között lehetett választani. Katalin tavaly május 23-án érkezett Malawiba, a számára addig ismeretlen világba.

Zöldségtermesztés a menekülttáborban
Megérkezés után egyik társával együtt Malawi közepén, a Lilongwétől két óra útnyira fekvő, Rowa nevű kis falu melletti menekülttáborban dolgozott: a helyi földműveseket kellett segíteniük tanácsokkal, új módszerek ismertetésével. Nehéz feladatnak bizonyult, mivel a lakosság nem beszélt angolul, ők meg a chichewa nyelvet nem ismerték, ezért egyetlen kommunikációs lehetőségnek a példamutatás maradt. Velük együtt dolgoztak, és megpróbálták megmutatni, miként kell megművelni a földet, hogyan lehet védekezni a kártevők ellen. Két hétig naponta együtt mentek ki a mezőre, és ápolták a paradicsompalántákat, megmutatták, milyen hajtásokat kell lecsípni, hogy a paradicsom gyorsabban fejlődjék. Sajnos, egy hónapos kemény munka után rá kellett jönniük, hogy örültek a segítségnek, de a földművesek közül csak egy-két százalék követte tanácsaikat, a többieket nem érdekelte a hatékonyabb földmegmunkálás. Mivel fölöslegesnek, hasznavehetetlennek érezte magát, más elfoglaltság után nézett. Első szálláshelyükön nem volt telefon, internet, és az utazás is elég körülményesnek bizonyult, kórház sem volt a környéken. Nem ismerve a lakosság nyelvét, a projektvezetőkre voltak utalva, ők tolmácsoltak nekik, de megelégedtek azzal, hogy hanyagul, egyetlen mondatban fordítsák le az elhangzottakat.
Iskolaalapítás Malawiban
Katalin a mezőn észrevette, nagyon sok kisgyerek nem jár iskolába. Segíteniük kellett a szülőknek vizet hordani, öntözni, és mert az állami iskola túl messze, húsz kilométerre volt, nem tanultak. Elhatározta, hogy megpróbál a helyieknek iskolát alapítani. Kezdeményezése nem talált kellő megértésre és támogatásra, projektvezetői, akiknek tulajdonképpen segíteniük kellett volna, pluszmunka lévén nem támogatták tervét. Egy nap farmerkonferenciát tartottak, amelyen az önkéntesek dániai főnöke is részt vett. Katalin neki terjesztette elő iskolaalapítási merész ötletét.

A törzsfőnökök támogatták
Hosszas vita után végül elérte, hogy főnökei támogassák, és hozzálássanak az iskolaindítás népszerűsítéséhez. A dániai főnök közbenjárására összehívták a falvak törzsfőnökeit, akik egyöntetűen támogatták Katalin tervét, és segítettek helyet találni az iskolának. Egy templomot ajánlottak fel erre a célra, amelynek környékét a szülők megtisztították, kis lyukakat ástak körülötte vécézés céljából, ahogy az Afrikában szokás. Először három falu törzsfőnöke érdeklődött Katalin iskolája iránt, majd számuk hétre nőtt. Egy-egy falunak 50—800 közötti lakosa van. Az eredetileg a törzsfőnökökkel összeírt százhúszas létszámúra tervezett iskola egy hónap után 800-asra nőtt. A törzsfőnökök ugyanakkor segítettek három önkéntest is találni, akik az érintett falvakban laktak, szakképzetlenek voltak, de valamilyen szinten ismerték az angol nyelvet, és beszéltek a helyiek nyelvén is. Mivel ennyi gyermekkel egyszerre képtelenség lett volna foglalkozni, korcsoportokra osztották őket. A 3—6 évesek, akikkel Katalin foglalkozott, nagyon féltek a fehérektől, már messziről sírtak, ha megláttak egy fehér embert. Őket játékos módszerekkel tanította angolul. Amikor Katalin belépett az ,,osztályterembe", valósággal le kellett fogni a kisgyermekeket, hogy ne szaladjanak ki az épületből. Katalin azt is elmondta, hogy a beiskoláztatás Ma­lawiban alacsony színvonalú, egy-egy családban sok a gyerek, és nagyon szegények. A tanítási módszer: hangosan ismétlik a tanár után a szöveget. Sokan csak azért járatják állami iskolába gyerekeiket, mert ott naponta egyszer ételt kapnak. A gyerekek legtöbb húsz percig tudnak figyelni, sokan ülve elalszanak. Ennek az volt az oka — magyarázta Katalin —, hogy a gyermekek naponta csak kétszer, reggel és este étkeznek, puliszkalisztből készített, nsima nevű hagyományos ételt kapnak, amit káposztával fogyasztanak (érdekes, hogy Malawiban a puliszkaliszt fehér). Ez nagyon kalóriaszegény táplálék.
A szervezettől, amelynek Katalin önkéntese volt, nagyon kevés segítséget kapott, egy alkalommal kétszáz krétát és nagyobb méretű papírt, egy másik alkalommal tíz ceruzát küldtek, táblát csak nagy későre kaptak. Katalin elmondása szerint az általa alapított iskola ma is működik, és ígéretet kapott arra is, hogy állami tanintézetté alakítják át, ahová idővel majd szakképzett tanerőket is küldenek.

Fél év alatt tizenhatszor kórházban
Katalin július elején betegedett meg először a szennyezett víz miatt, majd többször is húgyúti fertőzést és mandulagyulladást kapott, így alkalma nyílt élőben megismerkedni az afrikai egészségügyi ellátással. Fél év alatt tizenhatszor volt kórházban. Malawiban a kórházi ellátás nagyon rossz, és az orvosok nagyon drágák. Egy vizsgálat több mint kétszáz lejnek megfelelő összeg, a gyógyszerek meg olcsók — mesélte Katalin. Az orvos nem vizsgálja meg a beteget, ránézésre állapítja meg a diagnózist. Katalint négyszer kezelték maláriával, pedig nem volt az. Többhetes penicillin- és maláriakezelés után teljesen legyengült a szervezete, lefogyott, már nem tudott magáról, enni és beszélni sem volt képes, ezért egy magánklinikára szállították, ahol újabb maláriateszt után kiderült, soha nem volt maláriás, hanem már több mint egy hónapja súlyos fertőzésen esett át. Amikor kiengedték a kórházból, nagyon lehangolt volt, és teljesen kiábrándult mindenből, de szerencséjére a szervezet, ahol önkénteskedett, utólag kifizette az ezereurós kórházi költségeit. Közben kérvényezte, hogy helyezzék egy jobban felszerelt malawi kórház közelébe. Újabb feladatot kapott Blantyre-ben, ahol egy könyvesboltot kellett újraszerveznie és reklámoznia, így sikerült a dániai projektvezetőtől kieszközölnie, hogy az általa alapított iskola könyvadományhoz jusson.
Ahová másodszor került és lakott, ott volt víz, áram, és őr vigyázott rájuk. A házat egy gyógyszerésztől bérelték, az ő családjával laktak egy udvarban. ,,A helyiek nem voltak hozzászokva a fehér ember jelenlétéhez, Afrikában a fehér ember vagy amerikai vagy kínai. Ha amerikai, nagyon sok pénze van, és mindenkinek tud abból adni. Ha kínai, nem szeretik, és lenézik. A mi kis városunkban mi amerikaiak voltunk. Azt hiszem, rögtön az első hét után megértettem, soha nem akarok sztár lenni. Minden pillanatban odajöttek hozzánk, és különböző történetekkel pénzt akartak kicsikarni tőlünk. A ház, ahol laktunk, be volt ugyan kerítve, de a szomszéd gyerekek felmásztak a falra, és egyfolytában kiáltották: Azungu! Fehér ember! A gyógyszerész gyerekei beleskelődtek az ablakon, és ha nyitva hagytuk az ajtót, kérdezés nélkül bejöttek. Magánéletünk sem lehetett ilyen körülmények között" — mesélte tovább élményeit Katalin.

Élet a fekete kontinensen
Katalin elmondása szerint Malawiban az emberek nagyon szegények, olyan nyolcfős család is akad bőven, mely évi 800 lejnek megfelelő összegből tartja fenn magát. Egy személy egy évig él hat zsák kukoricalisztből. Ha nincs meg személyenként a hat zsák lisztjük, akkor pánikba esnek. A boltban kapható kenyér, tea, kávé és margarin, illetve szerencsés esetben néha halkonzerv is. A helybeli piacon mindenféle zöldséget és gyümölcsöt meg tudtak vásárolni. A szupermarketek nagyon drága árut kínálnak, és csak négy-öt termék található bennük. A levágásra és eladásra szánt állatokat Malawi­ban a lábuknál fogva felkötik a fára, és onnan vágja le a mészáros a vásárló által kért darabot; egész nap a porban és legyekkel lepve áll a hús, ettől sokan megbetegednek.
Az erdővidéki lány Malawiban hatalmas különbséget tapasztalt a szegények és a gazdagok között. Azt mesélték neki, hogy az indiai származású dúsgazdagok egykori rabszolgakereskedők vagy azok leszármazottjai. ,,Afrikában ha pénzt adsz, akkor szeretnek és jó vagy, de ha csak szegény önkéntes vagy, akkor nem igazán vesznek figyelembe. Én egy eléggé szegény területen éltem. Malawiban az élet hajnali 5 órakor kezdődik, és délután 6-kor végződik. Ilyenkor kezd sötétedni, és veszélyes kint járkálni. Nemegyszer történt meg, hogy kiraboltak járókelőket vagy éppen aprópénzért megöltek valakit" — mesélte Katalin. Húsz évvel ezelőtt, ha meghalt egy törzsfőnök, egy élő gyermeket temettek el vele, de erre ma már nincs példa. Az afrikaiak sok alkoholt és kábítószert fogyasztanak, a dohány is nagyon olcsó. Az asszonyok dolgoznak, a férfiak egész nap isznak és játszanak. A nők nyolcvan, a férfiak százhúsz kilós csomagjaikat a fejükön hordják. Napközben a hőmérséklet +45 Celsius-fok.

Újra itthon
Kolumbán Katalinnak jó ideig nem áll szándékában visszatérni Afrikába. Most államvizsga-dolgozata megvédésére készül, és tovább gyarapítja nyelvtudását franciából, németből meg románból. Mivel a barátja olasz, most éppen olaszul tanul, és írni szeretne afrikai tapasztalatairól. Reméli, hogy végzettségének (nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok történelem kara) és nyelvtudásának köszönhetően sikerül állást találnia egy nagyobb nemzetközi szervezetnél, az UNICEF-nél vagy az Amnesty Inter­na­tionalnál.