A tanulni vágyó székely, főként háromszéki ifjak Mekkája, az erdélyi iskolázás fellegvára, a magyar művelődés tűzhelye hosszú ideig a nagyenyedi kollégium volt, ahol "A tudós professzorok tanításai... a nyugat-európai gondolatok világával kötötték össze az ifjúságot" — állapítja meg Vita Zsigmond.
Az "enyedi kohóban" ötvöződött nemes "szellem-érccé" a 270, illetve 200 éve született Benkő József és Barabás Miklós is. Rájuk emlékeztek a múltjukra büszke nagyenyedi magyarok.
"A századok tanúsága szerint kicsi helységeknek is ezernyi lehetőségük adódik — állapítja meg Benkő Samu Középajtától Európáig című tanulmányában —, hogy kontinentális hírre tegyenek szert... Az erdővidéki Középajtát... egy történettudós és botanikus tehetsége és szorgalma juttatta világhírre." Egyik, Hollandiában megjelent műve elismeréseként Benkő Józsefet a haarlemi Holland Tudós Társaság tagjai közé választotta. A kézdimárkosfalvi Barabás Miklóst rendkívül gazdag festőművészi munkássága tette halhatatlanná.
Dvorácsek Ágoston Bethlen-kollégiumi tanár, a Fenichel Sámuel Önképzőkör megálmodója és egy évtizede irányítója érdekfeszítő, szemelvényekkel és vetített képekkel illusztrált előadása a hallgatóság elé varázsolta Benkő József középajtai református lelkészt, akit így jellemez gróf Mikó Imre róla írott munkájában: "Előttem Benkő ifjúságában, sőt, férfi kora első éveiben is mint szellemdús férfi, mint egész ember tűnt fel, de... soha sem volt szerencséje."
Az előadásból megtudtuk, hogy Benkő József 1740. december 20-án született a Háromszék megyei Bardocon népes lelkészi családban. Tanulmányait Nagybaconban, a székelyudvarhelyi református kollégiumban, majd 1758-tól tógás diákként Nagyenyeden folytatta. A Bethlen Könyvtárban őrzött Matricula studiosorum ezt jegyzi fel róla: "Josephus Benkő, Pastor Közép Ajtensis, senior Erdővidékensis, prof. Udvarhelyensis, pastor Köpetziensis, historicus celeberrimus rerum patriarum." Legnevezetesebb enyedi tanára a szárazajtai származású Ajtai Abód Mihály történelemprofesszor, aki ráirányítja figyelmét a múlt titkainak kutatására.
Kazinczy Ferenc az Erdélyi levelek 23. darabjában írja: "Nevezetes, hogy Benkő csak négy esztendős tógátus korában hagyta el Enyedet, s azon igen kevés teológiai s még kevesebb filozófiai tudománnyal, amit az ily rendű ifjú szerezhet, oly helyre mene ki papnak, hol nem vala módja tanulni. De a jó fej maga oktatja magát. Beutazá Erdélyt, kérdezett, hallott, olvasott, s az uraságokat meg tudá nyerni, hogy neki archívumaikat nyitnák meg."
Habár külföldi tanulmányi útjának tervét nem valósíthatta meg, mint domidoctus önszorgalommal szerzett hatalmas tudását több tudományágban hasznosította.
1767 áprilisától nagyapja és édesapja utódaként elfoglalja a középajtai lelkészi állást, később az Erdővidéki Egyházmegye esperese lesz. Lelkészi szolgálata mellett bámulatra méltó, sokoldalú tudományos munkát végez, melynek legfontosabb területe a történelem, a botanika (füvészet) és a nyelvészet.
Rövid ideig a székelyudvarhelyi kollégiumban tanít, de kollégái áskálódásai miatt végképp visszavonul Középajtára, ahol folytatja tudományos munkásságát, saját füvészkertjében több mint hatszáz növényt tart nyilván és tanulmányoz. 1793-ban a köpeci gyülekezet lelki gondozását is elvállalja. Ekkor kapja a kitüntetést a császári udvar részéről A középajtai Szkumpia vagy esmeretes nevén ecetfa és annak kordoványkészítésre való haszna című munkájáért. De itt kezdődnek a nagyobb megpróbáltatások is, amelyek élete végéig kísérik.
Benkő József tudományos munkásságának jelentőségét beszédesen bizonyítja Kazinczy Ferenc véleménye, melyet az enyedi kollégiumi könyvtár meglátogatásáról jegyzett fel az Erdélyi levelekben: "A Bod Péter és Benkő József gyűjteménye valóságos kincs... Engem leginkább az vona magához, amit a bibliotéka Benkő Józseftől bír... Valahol régi írásokat talála, nem lele nyugtot, míg azoknak a megtekintésökhez nem eresztetett, s mint juta azon szerencséhez, hogy az ilyet nemcsak láthassa, hanem magáévá is tegye..." Sajnos, az egykori iskolája könyvtárában elhelyezett "kincs" az 1849-es vérengzés áldozata lett.
Fő műve, a latin nyelven írott Transsilvania a korabeli Erdély sokoldalú leírása: művelődéstörténet, néprajztudomány, család- és egyháztörténet, amely ma is nélkülözhetetlen, megbízható kútfő a kutatók számára. Kazinczy is nagyra értékelte e művét: "Én minden munkái közt, melyeket ismerek, ennek adom az elsőséget" — írja az Erdélyi levelekben.
Benkő József szegényen és elhagyatottan halt meg 1814. december 29-én Középajtán, melynek mai lakói kegyelettel őrzik emlékét.
Tragikus sorsát gróf Mikó Imre jellemzi legtalálóbban: "Megrázó sors! Dolgozni tudni és akarni, de nem kapni gyümölcsöző munkát; izzadni s nem kapni meg verítékink díját."
Az ünnepi rendezvény második részében felolvasták a Barabás Miklós, a festő című önképzőköri dolgozatot, amelyet Győrfi Dénes a Bethlen Könyvtárban fellelhető értékes dokumentumok bemutatásával egészített ki. Részletesebben kitért az ott őrzött egész alakos Bethlen-portré történetére is.
JÓZSA MIKLÓS
