A népmesék varázsa, mely oly sokszor ringatott álomba, úgy múlik el és merül feledésbe, mint a gyermekkor. Bár sokszor visszasírjuk a mesebeli igazságszolgáltatást, amikor az őszinte, jószívű, dolgos hős elnyeri megérdemelt jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését, a mesék tanításait mégis sokszor leértékeljük, elfelejtjük.
Mostanában sokszor jut eszembe az egyszervolt királykisasszony meséje, akit a királyi apa azért büntetett meg, mert kérdésére azt válaszolta: úgy szereti, mint a sót az ételben.
A só az ételben szinte észrevétlen, hiányára csak akkor döbbenünk rá, ha ízetlen. Így van ez azokkal is, akik körünkben, körülöttünk élnek, csendben szolgálják családjukat, gyerekeiket, a munkaközösséget, melynek tagjai, vagy éppen a nemzetüket. Munkájuk, erőfeszítéseik, odaadásuk észrevétlen marad mindaddig, amíg valami oknál fogva hiányozni kezdenek helyükről. Ilyenkor a közösség tagjai számba vesznek minden nagyérdeműt, aki fennen szokta hangoztatni munkája fontosságát, és rácsodálkoznak, hogy nem ő a hiányzó. Aztán úgy a harmadik körben kiderül, hogy X. Y. volt az, aki elsimította a viszályokat, aki mindig beugrott, ha valakit ki kellett segíteni, aki a család érdekét helyezte előtérbe, aki nem törtetett, de mindig helytállt, akinél még nem lett aprópénzre váltott frázis ,,a haza becsülete". Ő volt hát a só a levesben...
Amire mindez kiderül, arra már az a bizonyos ,,legkisebb királylány" rég túl van az Üveghegyen, ahová szomorúságában elbujdosott.
Így történik aztán, hogy nap mint nap azok maradnak a király közelében, akik az eget és a földet hozták le — elméletben —, hogy bizonygassák nagyfokú szeretetüket, lojalitásukat.
Milyen jó lenne emlékezni a népmesék tanítására máskor is, nem csak amikor az elveszett igazságunkat siratjuk...
