A helyi asszonyok aztán nagyon fogékonyak minden újra, mert ők nem adják könnyen, nem nyugszanak bele, nem fásulnak bele a mindennapokba, mert ők keresnek, kutatnak, önmagukat és a boldogságukat keresik, a tudatot akarják megtisztítani, megismerni a saját, addig ismeretlen tudatukat, és legyen az jóga, pránanándi, kézzel való gyógyítás, természetes életmód...
...az összes multileveles baromságok, természetgyógyászat, akupunktúra, új és új vallások, filozófiák, meditációk és hittérítések, utazó tanítók és dubiózus előadók, ők elsők között várakoznak mindig a sorban. Mindig kaphatók minden újra. Ezt az illető szakterület színes nyomtatványainak megszaporodása mutatja a lakásban csak, és hogy az esti miatyánk helyett kiadós, tízezres mantrákat mormolnak átszellemülten, miközben hajlonganak, mint a szipós gyerekek a Gara de Nord koszos sarkaiban, majd olyan mozdulattal vágják-verik a földhöz magukat, mint valami egészen különös révületben leledző kecskebékák.
Időnként azt mondják, hogy ezt már tovább így nem lehet elviselni, hogy ők nem ezt érdemlik, hogy elszürkült a kapcsolat, megbillent az egyensúly, s hogy hol is volt valamikor az eszük, amikor azt gondolták, hogy... Mert mind egyformák a férfiak, egyik sem különb a másiknál, durvák, terrorizálják őket, kivesézik, kiszipolyozzák, elveszik az energiájukat, hogy már nincs nekik egy cseppelő csepp sem. És ilyenkor megint megszaporodik a színes könyvek, füzetek, folyóiratok egy négyzetméterre eső száma a lakásban.
A kedvük olyan, mint a hetvenes évek harisnyacsizmái, télen hideg, nyáron meleg, egyszóval időjárásfüggő, és a legkisebb meggondolatlanabb érintésre, egy csapásra elszakad, kiszakad, s kilóg belőle valami finom szivacsos rész.
Amikor valahonnan úgy jön haza a férj, na jó, enyhén spiccesen, akkor csak rájuk kell nézni, ha hirtelen nem tudná az ember, hogy mi is történt vele tulajdonképpen, akkor a tekintetük, a szemvillogásuk, a csattogtatásuk a lakásban elmondja egyetlenegy szó nélkül, hogy a férjek bebasztak megint, hogy elitták az agyukat, biztos, valami részeges társasággal, a haverekkel költötték az idejüket s a pénzünket a korcsomában. Elmondaná ez az egész viselkedés azt is, hogy mit csináltak jól, de ilyen nincs. És ilyenkor a zörgő edények, lecsapott könyvek, bevágott ajtók azt is közlik velük, egyetlenegy szó kiejtése nélkül, vagy valami olyasmit, amit egy egzecírozó kapitány hangja közelíthet csak meg, hogy vedd ki a kezedet a zsebedből, állj egyenesen, ne piszkáld az orrodat! Úgy tudják egyetlen szó nélkül, némán, csupán a viselkedésükkel kimondani ezeket, hogy egész testükben beleremegnek a férfiak. Gyermekkoruk felejthetetlen pedagógiai tapasztalatai elevenednek meg ködös tekintetük előtt ilyenkor kristálytisztán.
Szeretnek takarítani, de csak amikor jókedvük van, és szeretnek mosni, a mosás aztán a mániájuk, hiszen csak bele kell baszarintani az automata mosógépbe az összes felgyűlt szennyest, s máris kijön egy óra múlva az patyolattisztán. Mert a helyi asszony nagyon szeret mosni. De a mosást legjobban papírzsepivel szereti. És amúgy mindennel, ami egyébként az ingek, nadrágok, egyéb holmik zsebeiben tartózkodik. Doboz cigaretta, számlák, papírbankók, mind jöhetnek. Így sohasem ugyanazt kell viselnie a férjnek. A valaha sötét nadrágok, pólók, ingek, egyebek sok-sok apró fehér papírfoszlánnyal ékeskednek.
És szeretnek megint és megint sírdogálni, hogy ők milyen szerencsétlenek. Bólogatnának, helyeselnének ilyenkor hevesen a férfiak, ha ez is nem volna egyszeriben főbenjáró bűn.
Amikor ünnep van, valamilyen esemény a családban, mondjuk a férjek szülinapja, névnapja, amikor őket ünnepelik, akkor azt mondják váratlanul, hogy elmegyünk egyet, hova, kérdezik ilyenkor a férjek, és máris jön a válasz lelkesen: pizzázni, bár a férjek nem szeretik a pizzát, de ha menni kell, hát menni kell, ha őket ünnepelik, akkor megint el kell menni, ha nem másért, ugye, a gyerekekért. És elmennek, és megeszik, vagy esznek belőle, és az ugye, milyen jó voltra csak bólogatnak bambán, esetlenül az ünnepeltek, mint egy-egy óriáscsecsemő.
Úgy sírnak a tévé előtt a helyi asszonyok, mint a záporeső, amikor valamelyik Don, mondjuk Don Rigoberto valamelyik Donnát, mondjuk Donna Esmeraldát elhagyja, akit aztán galád módon lelőnek, meghal, de két nap múlva feltámad, és egymáséi lesznek. Mert ezt ti nem értitek, ilyent is csak a nők tudnak átérezni igazán! És ha az Iszony színpadi változatáról jönnek ki éppen, szipogva közlik velük, hogy ilyent is csak egy nő tud igazán átérezni. Igen, teszik hozzá, osztozva a megrendültségükben szintén megrendülten a férjek, és félre, csak úgy, maguknak, belesuttogják az éjszakába, hogy igen, Németh László néni.
Nem tudnak elzárni egy vízcsapot, nem jól nyomják ki a tubusból a fogkrémet, képtelenek felnyitni egy befőttesüveget, nem szeretik a focipályákat, nem a korcsomákat, ha cserepes virágot visznek nekik, a vágott virág lett volna elegánsabb. És még a férfiak a hülyék.
Az írás néhány helyen, hogy úgy mondjuk, nyomokban E. P. híres munkájára utal(hat). Szerző vállalja az egybeeséseket. Onnan is inspirálódott, és még sok helyről inspirálódhatott volna, de a helyi valóságból merített leginkább.
