Nézem a hóban birkózó, szánkózó, bukdácsoló gyerekek önfeledt örömét, ahogy visítozva szórják egymásra a havat. Ketten térden mászva egymás mögött ügetnek, mint a kutyák, és közben fel-felnevetnek. Az arcuk piros, a ruhájuk havas, de a szemük ragyog, mint a napfényben szikrázó hó.
A játék hevében elfelejtik apró-cseprő bajaikat, csak a pillanat örömének élnek.
Hallgatom, ahogy a buszmegállóban, az üzletben a tél kényelmetlenségeiről beszélgetnek, de néha magamat is azon kapom, hogy aggódva figyelem a hőmérő higanyszálát, nem süllyed-e a mínusz fokok skáláján.
Vajon miért kell elfelejteni, amire felnövünk, az apró örömök megélésének képességét? — tűnődöm.
Persze, nyugtatom meg magam, hiszen a felnőttnek kötelezettségei vannak, nem játszhat gondtalanul, nagyok a fűtésszámlák, a pénz meg kevés, és ez az oka az elfásulásnak. Végére sem érek a gondolatnak, és érzem, hogy nincs igazam, hamisan csengenek az érvek, mert nem lesz hamarabb vége a télnek az aggodalomtól, és a fák tényleg gyönyörűek, ahogy puffosan rájuk rakódik a hó, kirajzolva minden apró ág finom vonulatát. Jóleső érzéssel tölt el, ha a hideg megcsipkedi arcomat, és utána bent melegedhetek. Valamikor képes voltam reggeltől estig száguldozni a szánkóval, korcsolyával, és a tél nem díszlet volt csupán, hanem eleven csoda.
Csak néhányan változtunk meg? Az elröpülő évek változtattak meg ennyire? — tolonganak fejemben a gondolatok, hiszen most is szép a tél, aztán eszembe jut egy kis történet, amit nemrég mesélt el egy kedves ismerősöm. Szánkózni vitték az unokát a közeli erdőszélre, és vele együtt siklottak le ők is a dombról nevetve, visongva. A közelben fiatal szülők figyelték aggódva és kissé unottan gyerekeik szánkózását, miközben fázósan fújták ki a cigarettafüstöt...
Nem az életkor a döntő a kérdésben, hanem az életfelfogás, nyugtázom, és már sokkal vidámabb hangulatban igyekszem újra felfedezni a telet.
