A Mikó-kollégium körüli tulajdonjogi vita leegyszerűsítve talán a következő: 1918 után minden, a magyar állam tulajdonában levő épület átkerül a román állam tulajdonába. 1945 után minden egyéb is.
Magánjogi szempontból pedig mindenki, aki 1990—2010 között — akármilyen formában, bármely időben — államosított ingatlant vett meg azt követően, hogy a csapon is az folyt, hogy a régi tulajdonosok vissza fogják kérni (sőt, követelni) elkobzott javaikat, arra számított, hogy 2 lejért értékes ingatlant vesz. Ha szerencséje lesz, akkor régi tulajdonosa átszellemült az ősök birodalmába (önszántából vagy a román fogolytáborok valamelyikében egy kis segítséggel), ha nem, akkor krokodilkönnyeket ejtve kiáltja világgá, hogy őt az utcára teszik hóesésben, mínusz 25 fokban, éjnek évadján stb. Nemzeti szempontból egyrészt szögezzük le a tapasztalt polgár éleslátásával: a román állam amellett, hogy pocsék gazda (a lehető legpocsékabb, akivel eddig találkoztam, lásd Becali, Carabulea stb. telekcseréit), az erdélyi magyar közösséggel meglehetősen ellenséges. Miközben mi itt — egyébként nagyon helyesen — kivesézzük, hogy Benedek és Fejér milyen körülmények között vette meg az ingatlanokat, addig a még meglévő állami tulajdont nyíltan vagy rejtve átadják az ortodoxoknak, építenek pár katedrálist, és várnak. Az idő mindig a türelmesnek dolgozik. Tehát ha a Mikót Pityi Palkó igényelné is vissza (Pityi Palkó, értsd: minden becsületes székely vagy székely civil szervezet stb., a román államot kivéve), ha vállalja, hogy azt iskolaként működteti, akkor legyen az övé. Hogy utána a civil társadalom rákényszeríti, hogy ne kántorokat, hanem doktorokat képezzen, az csak dicséretes lehet, és ebben szerintem számíthat a város teljes támogatására.
Blénessy Botond
Szerk. megj. Olvasónk lapunk internetes kiadásában szólt hozzá a Mikó-ügyhöz, írását azért tárjuk a szélesebb nyilvánosság elé, mert véleménye mellett nevét is vállalta.
