Hogy mindenki érthesse, miről van szó, lássuk, tulajdonképpen mi is az a kortárs művészet.
A szó meghatározását nehezíti, hogy többféle megközelítést tesz lehetővé. Van olyan megközelítés, amely szerint az a művész tekinthető kortársnak, aki műve megvásárlása évének első napján még élt.
A fogalom kialakulásakor hagyományosan a II. világháború utáni művészetet tekintették kortársnak. De ez a megközelítés is ma már túl tágnak bizonyul. Újabban már a 20—25 évnél régebbi munkát nem tekintik kortársnak.
Tehát a mindenkori jelen kontextusába kell illeszkednie. Ez a legnagyobb probléma a műtárgyak gyűjtésével is. Nincs elég rálátásunk arra, hogy kiszűrjük az értékeset a selejtből. A másik probléma, hogy a kortárs művek hamar aktualitásukat veszíthetik. Ezért, ha valaki gyűjteményt szeretne létrehozni, látnoki képességekkel kellene rendelkeznie.
Nehezen tudom megérteni azt a törekvést, hogy itt, Háromszéken úgymond jelentős kortárs gyűjteményt hozzanak létre. Aki ezt kitalálta, az vagy túl naiv, vagy okos, és ebből majd nagy hasznot húz.
A művészet a 20. században fokozatosan távolodott el az esztétikai funkciótól, és ebből kifolyólag a század végére gyakorlatilag elveszíti vásárlói rétegét. Az ún. hivatásos művészek egyre kiszolgáltatottabbakká váltak bizonyos szervezeteknek. Politikai, gazdasági, művészetfilozófiai vagy vallási érdekek tartanak össze kisebb csoportosulásokat. (Ötök, Hatok, Hetek, Nyolcak stb.) Ezeket, túl az anyagi érdekeken, egy-egy közös, eladható ideológia vezérli, ami általában szabadon hagyja a kifejezés milyenségének kérdését.
Erdélyben jó és örök érvényű ideológiának bizonyult a transzszilvanizmus. Eszméjét a mai művészek túlhaladottnak tekintik. Pedig a kisebbségi létben élő és helyzetét felvállaló művész sorsa predesztinált, predeterminált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kevesebb esélye van a sikerre, mint azoknak, akik kilépnek ebből a ,,zártságból", és úgy döntenek, hogy globális áramlatokba kapcsolják magukat, s valami felsőbb ideológiákat szolgálnak.
A művészettörténet evolucionista felfogása hintette el azt a magot, aminek következtében kényszert érez minden művész az aktuálisnak gondolt ideológiai áramlatokba bekapcsolódni, értelmezni és továbbgondolni azokat.
A sok okoskodás oda vezetett, hogy ma már a művész szociológusnak, matematikusnak, filozófusnak, zenésznek, fizikusnak, politikusnak stb. képzeli magát. Holott a hivatalos művészet mindig kiszolgáltatott helyzetben létezett bizonyos politikai erők, a vallás és a tudományok eszköztárában. Az a szubkultúrának nevezett jelenség sem lehet ideológiamentes, mely ezektől függetlennek tünteti fel magát, hiszen ha az lenne, értelmét veszítené.
Székelyföldön jelenleg nem létezik közös célkitűzés, közös gondolkodás vagy sajátos formavilág, ezért nem lehet kortárs székely (ugyanígy erdélyi vagy háromszéki) művészetről sem beszélni. Legfennebb székelyföldi művészeti életről...
Szűkebb hazánkban számos tehetséges fiatal művész tevékenykedik többé-kevésbé össz­hangban bizonyos globális jelenségekkel. Nemes gondolat a kortárs művészek támogatása, de veszélyt is hordoz magában, mert nálunkfelé ez úgy szokott zajlani, hogy aki közelebb ül a tűzhöz, az melegszik. Így eleve az részesülne nagyobb támogatottságban, aki valamilyen módon az aktuális politikai erőket szolgálja.
Főleg, ha nincs egy kompetens személy, aki beleszólna abba, hogy hova vándoroljon a pénz...
A 20. század eleje óta számolni kell destruktív jelenségekkel a művészetben.
A nihilizmus (dadaizmus) vezetett el oda, hogy már a ,,művészek" által kikezdett, deszakralizált jelek és ideológiák helyett csak üres teret hagy, elvágva ezáltal minden tápláló fonalat, ami összekötné a jelent a múlttal.
,,Nyomban nekiálltam, néhány tradicionális lángelme áriáját a falhoz basztam, széttrancsíroztam, és meggyőződtem arról, hogy nemhogy nincs isteni kapcsolat a jel és a jelentés, a természet és mittudomén, mi között, hanem az a nagypofájú művészet meg az aranybunkós kultúra nem tesz mást, mint ordenáré ítéletjelekkel, az uralom mindenképp hazug és rettenetes emblémáival az élet lényegét födi el." (Szentjóby Tamás: AUTOCENZÚRA = KOMPROMISSZUM = ÉDESKEVÉS)
Milyen kilátásai lehetnek egy művésznek műveltség nélkül?
A műveltség, beleértve a művészetet is, emberi létünk lényege, az egyetlen dolog, ami megkülönböztet más élőlényektől.
Ezek megtagadásával, illetve ezek ismeretének hiányával a művész önmagát kérdőjelezi meg. Manapság a művész bátran kritizálja a társadalmat (amit ő maga egyre távolabb érez magától), de a társadalom részéről kritikát nem fogad el, mondván, aki nem ért a művészethez, ne szóljon bele.
Kamaszos lázadozással, botránykeltéssel provokálni annyi, mint önpusztításba süllyedni. Ilyesmit megengedhet magának egy Buda­pest méretű világvárosban élő művész, ahol párhuzamosan futhatnak a legkülönfélébb próbálkozások, de Sepsiszentgyörgy kisváros, sok a művész, és nincs nyilvános, őszinte művészetkritika.
A kritika hiányának az az egyik oka, hogy senki nem mer nyíltan negatív kritikát felvállalni, mert attól tart, hogy magára haragítja művésztársait, és holnap már nem fog tudni kiállítani, nem fogják látogatni a kiállításait (van rá példa!). Vagy nem merünk, mert nem érezzük magunkat erre felkészülve?
Ha jövőt vizionálunk a háromszéki kortárs művészeknek, a következőt mondhatjuk: a legrosszabb kritika egy művész számára, ha kiállításának nincs visszhangja, a botránynál egy fokkal rosszabb. Ergo, ha egy botrányos (finomabban fogalmazva: provokatív) kiállítást sikeresebbnek értékelünk egy gyenge kiállításnál, botránykeltésre sarkallja a művészt, létrehozva a székelyföldi neodadaizmust...
Van erre szükség?

Ui.: A galériáknál és pénznél fontosabb konstruktív jellegű kritikát biztosítani a háromszéki kortárs művészetnek. Másképp nem lehet jövőt építeni.
------------------------
A szerkesztőség Seres Bálint írását vitaindítónak szánja.