Az 1956-os események kapcsán hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy sem a forradalmi lendület nem fúlt ki november negyedikével, de a kádári rendszer (persze a szovjet fegyverek védelmében) sem tett le a bosszú ihlette megtorlásról.
A föld alatti mozgalom és sajtója mint ikertűzhányók biztattak ellenállásra, tiltakozó, a kádári árulást elutasító sztrájkokra, sőt, a fegyveres harcok újra felvételére, bojkottra, tömegtüntetésekre. És így is történt. A válasz a tömegtüntetések sortüzekkel való vérbe fojtása, a fegyveres ellenállók azonnali kivégzése, majd a megszilárduló hatalom úgy igazított törvénykezése, hogy minél több halálos ítélet születhessék.
Megemlékező írásom — a Történelmi Tényfeltáró Bizottság hiteles forrásai alapján — a kádári bosszúhadjárat legfontosabb megtorló akcióit idézi fel. A tervszerűsített akciósorozat két jól elkülöníthető csapása a még izzó forradalmi kezdeményezésekre az 1956-os sortüzek és az 1961-ig folyamatosan megrendezett perek mintegy 400 halálos ítélete.
A forradalom napjaiban
Mit értünk ,,sortűz" alatt? Az említett dokumentumok ekként határozzák meg: sortűznek tekintjük azt az eseményt, amikor felfegyverzett egyenruhás reguláris alakulatok vagy félreguláris csoportosulás tüzet ad le a határozott céllal csoportosuló, fegyvertelen civil tömegekre, illetve fegyvertelen civil csoportokkal együtt lévő, fegyvertelen egyenruhásokra.
Természetesen ez a meghatározás, mint minden forradalmi cselekmény, bővíthető, szűkíthető, hiszen ahány hasonló megnyilvánulás, annyiféle indítékú és vegyes résztvevőjű.
A vizsgált időszakban (1956. október 23.—december 29.) ötvennél is több sortüzet adott le a forradalomellenes szétzilált hatalom. A forradalom napjaiban (október 23.—november 3.) a legelső valódi sortüzet Debrecenben jegyzi a kor történelme. A tűzparancsot a felvonuló, követeléseiket hangoztató egyetemisták ellen a megyei párttitkár (!) adta ki. Három halálos áldozatról és mintegy 25 sebesültről tájékoztat az I. számú sebészeti klinika. Jegyezzük meg, hogy ekkor még nem adott ki tűzparancsot a központi, ún. Katonai Bizottság (Czinege Lajos, Hazai Jenő a parancsnoka). A vegyes összetételű tüzelőegység a belügyiek (AVH), rendőrök, hadsereg katonáiból állt. A klinika megállapítja, hogy a sérülések hátulról (tehát menekülés közben) érik a tüntetőket.
A legismertebb, már 22-én leadott sortűz a budapesti, amely a Magyar Rádió AVH-s védőitől származik, amikor nem engedik be azokat, akik a kiáltványt akarják felolvasni. A sortűzben megsérült 43 emberből kettő elhunyt, és tulajdonképpen ez jelenti a forradalom fegyveres kezdetét, mivel a sortűzre a közben odaérkező és szolidarizáló katonák, majd a kiküldött páncélosok is visszaválaszolnak.
Ez idő alatt több helységben áldozatokkal nem járó sortüzeket jegyeznek fel: Monorban, Tápiósülyön, Tápiószecskőn, Maglódon, Kókán 25-én, Cegléden 26-án.
A legvéresebb megtorló sortűz Budapesten, a Parlament és a Földművelésügyi Minisztérium közti Kossuth téren volt október 25-én, amelynek végrehajtóit ugyan sejtjük, de hivatalosan nem nevezték meg őket. A két orosz tank legénységének rokonszenvével társuló jelentős tömeg vonult a Parlament elé, ahonnan 15—20 percig automata fegyverből zúdult tűz minden oldalról a rejtőzni, menekülni sem tudó békés tüntetőkre. A máig érvényes vélemény az oszlatásra küldött szovjet és magyar egységeket vádolja, de ez csak részigazság lehet. A minisztérium tetejéről tüzelők (feltehetően a Partizán Szövetség veteránjai) már előbb ott voltak. A cél nyilvánvaló. A szovjet beavatkozást kérő indokláshoz kellett a vérfürdőt előidéző provokáció. Több száz sebesült mellett máig ismeretlen számú, de száznál több volt a halott.
A felelőtlen öldöklést azonban már 24-én bevezette a Honvédelmi Minisztérium előtti nyolc halottal végződő szovjet, ávós sortűz.
Tömegmészárlásnál enyhébb jelző nem illeti a mosonmagyaróvári, október 26-i sortüzet a határőrlaktanyánál. A fegyvertelen lakosság a vörös csillag levételét követelte a laktanya homlokzatáról. A vita a bejáratnál folyt Dudás parancsnokkal, amikor egyik tiszt (Tóth?) pisztollyal a levegőbe lőtt. Ezt a laktanya fegyveresei jeladásnak fogták fel, és percekig tartó tüzelést kezdtek a lent várakozó tüntetőkre. Máig nem ismert az áldozatok pontos száma, végül a kórházi, városházi nyilvántartás 105-ben határozta meg azt. A később felelősségre vont tisztek büntetés nélkül megúszták a rendszerváltás utáni számonkérést.
Mórahalmon 27-én a határőrök sortüzében ketten haltak meg.
Miskolcon 25-én eleinte csak mintegy 200—300 fős tömeg követelte az előzőleg letartóztatott egyetemisták szabadon bocsátását. Erre az épületből figyelmeztetés nélkül kezdtek ropogni a sorozatfegyverek. Kilenc halott maradt a téren, és 58 sebesült. A tömeg szemlátomást szaporodott, iszonyú haragja és elégtétel követelése egyre fenyegetőbb lett. Az immár 3—4000-re gyarapodott tömeg megostromolta a főkapitányság épületét, és négy személyt megölt, egy ávós főhadnagyot, aki öngyilkos lett, felakasztott.
November 4. után
A szovjet védelem alatt visszalopakodó árulók csapata (Kádár, Münnich, Apró, Marosán stb.) immár biztonságban nekigyürkőzött az itthon maradottak és az ismert forradalmárok ,,megbüntetésének". E cél érdekében már november 5-én létrehozzák a Katonai Tanácsot (Uszta, Gyurkó, Ilku, Ugrai, Kovács Imre) és a három karhatalmi ezredet, kinevezik parancsnokait Csémi Károly, Pesti Endre, Borbás Máté személyében. A gyilkos karhatalmiakat a ,,megbízhatatlan" tisztek hiányában a már feloszlatott AVH embereiből toborozták. A jelszószerűen ismert parancsot: Gyorsan és kíméletlenül leszámolni velük, Uszta Gyula szavaival élve, az azelőtt gyáván rejtőző AVH-sok szívesen teljesítették. Ezekből Budapesten 3949, vidéken 5907 fő állomásozott.
A terv provokációs, ún. vörös zászlós rokonszenvtüntetéssel kezdődött, amelyre a gyorsan gyarapodó forradalmárlelkületűek ellentüntetéssel és gyalázkodással válaszoltak az árulók és a gyűlölt zászlók láttán. Ez december 6-án történt, ahol a szovjet-magyar vegyes alakulatok nyitottak tüzet az ellentüntetőkre. Öt, helyszínen elfogottat minden jogszerű eljárást mellőzve tarkón lőttek. Így végződött Marosán György kiprovokált ,,kísérlete".
Másnap Tatabányán a tömeg tiltakozott az ún. Beér-csoport önkényeskedő, kegyetlenkedő karhatalmistává átöltözött ávósai ellen, ezek leszerelését követelve. Miután estig sem oszlott el a tömeg, eredmény pedig a tárgyalások során nem született, a pártbizottság épületében meghúzódott fegyveresek kiütötték az ablakokat, és vad tüzet zúdítottak a várakozókra. Hat fegyvertelen tatabányai maradt a téren halálos lövés következtében.
December 8-án Salgótarjánban a letartóztatott munkástanács-vezetők vonzottak a főkapitányság elé mintegy 2000 főt, akik a letartóztatottak szabadon engedését követelték. Nem sokáig. Az eredménytelen egyezkedésnek kívülről a szovjet, belülről a karhatalmi egységek tűzparancsa vetett véget. A posztforradalmi megtorlások legvéresebb lövöldözésében 131-en meghaltak és kb. százan megsebesültek. Az indok csakúgy, mint máshol, hazug volt. A karhatalmistákat érte támadás, volt a hivatalos verzió, de egyetlen — bár sebesült — karhatalmistáról sem tudtak beszámolni.
Miskolcon december 9-én nőtüntetés volt, akiket a velük szolidáris rendőrök védtek a szovjetek és karhatalmisták fenyegető jelenlétének láttán. A nyomdához vonulók röplapokat akartak kinyomtatni másnap, amikor válaszul a szovjet karhatalmista egységek tüzet nyitottak. Nyolc halott és 40 sebesült maradt a földön. A rendőrök ezúttal nem maradtak passzívak, viszonozták a szovjetek tüzét, két katonát megöltek, többen megsebesültek a tűzpárbajban. Este a felszaporodott tömeg behatolt a laktanyába, ahol Oprendek őrnagyot megölték.
Egerben december 10-én a 60-as ezred szobránál gyűltek össze az egriek imádkozni, és elszavalták a Nemzeti dalt. Másnap a szovjet parancsokság előtt tüntettek a szovjet jelenlét ellen, elégetve a kitűzött vörös zászlót.
Ez az akció még válasz nélkül maradt. De este a nyomdánál már használták a fegyvert, egy tüntető meghalt, többen megsebesültek. 12-én, miközben tartott a kétnapos sztrájk, az összeverődött tömegre a vezénylő tiszt tűzparancsot adott. Nyolc halott és 24 sebesült maradt az elmenekülők mögött. Valamennyit hátulról érte a találat. Ezúttal a szovjet egységek nem avatkoztak be.
A véres december tehát így végződött. Már 1957 elején — a megbízhatatlan rendőrségre célozva — Kádár munkásőrség felállítását kezdeményezte, amely a MSZMP, azaz a kommunista vezetők közvetlen irányítása alá tartozott. És megkezdődik a halálos ítéletekhez igazított törvényekkel a gyilkos számonkérés...
