Kosztolányi Dezső 1930-ban Zsivajgó természet című ciklusában "megszólaltatta" a fákat, madarakat, rovarokat, ásványokat, a drágaköveket is emberi szóhoz juttatta. Na és természetesen az állatokat, melyeket leginkább ismer az ember. Ha egy költő nem bírja fölforgatni a teremtett világot, majd helyére is rakni mindent, nem is igazi költő. De vajon Kosztolányi medvéje igazi medve-e? Hiszen a medvemackóról annyi mindent tudunk, annyi jelzője és jellemzője él már a gyermekekben is! Miféle medvét hallunk négy sorban?
Medve
— Mindig ölelnék, mindent, a világot,
a fát, a sziklát, a kisgyereket,
vagyok a lompos és otromba jóság,
a láncravert, esetlen szeretet...
Ilyen medve nincs is, mondja a gyermek olvasó, mondja a felnőtt... De hát mégis: ha a költő előtt így szólal meg, akkor lennie kell! És ha egyszeri olvasás után már soha nem felejtjük el ezt a medvét, akkor igenis, van. Az erdő földjét sértett dühében föltépő medve, a bokor túlsó oldalán, velünk szemben békésen málnászó, aztán a legelő borjút egyetlen mozdulattal leütő, az elkapott embert egyetlen öleléssel összeroppantó medve mellett a költő elénk varázsolja a kisgyermeket szeretve ölelő medvét. Ölelni szeretne, a versben feltételes módban. Mindent szeretni akar Kosztolányi medvéje, és világgá kiáltja, hogy noha otromba, de maga a jóság.
Ez a medve igenis létezik, a költőben lakozik. A törékeny lírai költő az állat bundába takart, eltitkolt, általunk föl se tételezett jóságát életesíti. Vagy — vagy az emberi (költői) természet még ismeretlen, ki nem bontott titkaival ruházza föl a lomha állatot, mert önmaga jóságáról nem illik beszélnie? A költőben egy világot ölelni vágyó medve lázad a jóság és a látható világ érdekében: higgyétek el, emberek! És e négy sor olvastán már hiszünk s bízunk a megszólaló medve jóságában. Igen a költőében s a magunk kimondhatatlan, titkos jóságában is egy kicsit.