Érdekes megfigyelni, hogyan változott a csángók megítélése az erdélyi magyarok által. Az ítélet eleinte lesújtó volt. A közember számára a csángók korcs magyarok voltak, akik oláhosan beszélnek (de aztán ez a közember is abonamentet vett a buletin felmutatása után), majd az utóbbi időben mintha valahogy mégis tudatosult volna, hogy a csángók ott, Moldvában mégis magyarul beszélnek a mindenféle elnyomás ellenére, s hogy tenni kellene valamit a rohamos nyelvvesztés, asszimiláció ellen.
Ehhez a kavargó erdélyi érzésvilághoz most minden bizonnyal újabb regiszterek kapcsolódnak, ha elolvassuk a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a kézdivásárhelyi Zelegor Kiadó által a tavaly közösen megjelentetett, Tíz év Moldvában — Csángó Oktatási Program, 2000—2010 című könyvet. A díszes kivitelű, esztétikus, azaz egyszerűen szép könyvben olyanok vallanak, akiket eddig nemigen kérdeztünk meg csángóügyben: a csángó diákok és szüleik, illetve a moldvai magyartanárok. Olyanok, akik nap mint nap a helyszínen élik át a magyartanítás mindennapjait.
Teszik ezt mindenfajta pátosz vagy tudományoskodás nélkül, másképpen, mint ahogy eddig a csángókról szóló közbeszédet megszoktuk. Elszorul az ember torka, amikor a diószéni magyartanítást beindító Farcaş Monica (Farkas Mónika) sorait olvassa, akinek a pap azt mondja, ,,tönkretetted a falumat", és a Deşteptarea szélsőségesen magyarellenes lap kampányt kezd ellene (és az összes ott tanító magyartanár ellen sorra), olyannyira, hogy végül kivándorol Olaszországba. Vagy ott vannak azok a magyartanárok, akik moldvai szülőkből jutottak oda, hogy ma a magyar nyelvet vagy a csángó hagyományokat tanítsák, mint Botezatu Viktori, Benke Paulina, Istók Angéla és mások, akiknek még az sem vette el a kedvét az egésztől, hogy a falu elöljárói, iskolaigazgatói nemcsak őket, hanem gyermekeiket is nyíltan diszkriminálták, megfélemlítették. De talán itt is igaz, hogy tűzben edződik az acél, s hogy épp az elnyomás hatására válnak egyesek tudatos magyarokká.
Aztán ott vannak az Erdélyből és Magyarországról Moldvába ment tanárok vallomásai, amelyekből csak egy mozzanatot emelnék ki: azt, hogy hogyan kopik le róluk minden kezdeti romantikus sallang, és válnak eggyé azzal a magyarul beszélő népcsoporttal, amelynek tagjai lesznek maguk is.
Ezért is nagyon emberi a könyv (annak ellenére, hogy egy sikertörténetnek is felfogható folyamatot, a moldvai magyar oktatás tíz év alatti folyamatos fejlődését, növekedését dokumentálja), mert megszólaltatja, megérti és elfogadja a moldvai magyarokat úgy, ahogy vannak. Ez a könyv legnagyobb erénye egyben, hisz olyan oldalakat világít meg, amelyek eddig szinte teljességgel hiányoztak a csángókról való diskurzusban.
Kosztándi Tímea
