Eddig is tudtuk, nagy dzsungel volt a hetvenes évek erőltetett román iparosításának világa! A gazdasági modernizáció és a politikai zsarnokság eme sajátságosan ellentmondásos hazai összeházasítási kísérlete azonban sokak számára érvényesülési terepet is kínált, mi több, az ötvenes évek elvakult ún. "osztályharcában" megbélyegzett egyének és társadalmi kategóriák kitörhettek általa előnytelen helyzetükből. Iparosítani nem lehetett a szaktudás teljes mellőzésével, kialakult a pártaktivista-szakember tandem az iparirányításban, melyben hol az egyik, hol a másik fél kerekedett felül, de egymásrautaltságuk ténye sem volt titok.
Mai csavargyári látkép A szerző felvétele
Kinek útvesztő, kinek kiút
A fentieket azért bocsátom előre, mert a kézdivásárhelyi csavargyár magánosítása kapcsán, kiaknázva koronatanúnk, Jakabos Csaba nyugalmazott gépészmérnök rendkívül érdekes és tanulságokban bővelkedő pályájában, az emlékező kiérlelt következtetéseiben rejlő lehetőségek bár egy töredékét, amolyan bevezetésként kitérünk életútjának korábbi éveire is, hogy a kézdivásárhelyi ipari platform, a gyártelep egyik fő oszlopa, a csavargyár történetét a korszakban megfelelően elhelyezhessük.
A csavargyárnak különben hatalmas "irodalma" van, a korabeli sajtó is állandóan szerepeltette hol propagandisztikus, hol egyéb okokból, a legkiválóbb riporterek és a leghitványabbak is felkeresték. A csődje körüli botrányoktól szintén hangos volt a sajtó. Az alábbiakban nem kívánjuk e történetet összefoglalni, egy lehetséges értelmezést azonban körvonalaznánk.
Korábban sokáig kirakatgyárnak számított, s nem véletlenül, ipartörténészek majd disztingválhatnak és elmondhatják, mennyire volt műszaki vagy gazdasági teljesítmény, amit nyújtott, s mennyiben tett túl iparági társain, illetve hogyan volt képes élni a lehetőségeivel, netán be tudott volna-e tagolódni az 1989-es fordulat utáni világpiaci erőtérbe. Termelése jelentős részét a nyugati piacra szállította már a hetvenes-nyolcvanas években, ezeket megőrizte a kilencvenesekben is, túlélési esélyei, bár háttere, a parancsgazdaság megszűnt, részlegesen biztosan megvoltak. Hogyan és ki prédálta el ezeket? — kérdi, aki ma megáll a rozsdamarta kerítés mellett a romos, kifosztott csarnokokat megszemlélni. No, de mindenekelőtt hogyan épült fel és működött az, ami ma a csend és enyészet tanyája? És hogyan került vele kapcsolatba Jakabos Csaba? Hogyan lesz egy korábbi "ipari menekültből" — az ingázás és áttelepülés korába térünk vissza — hazaköltözésekor főmérnök saját városában?
A pakisztáni kapcsolat
Jakabos Csaba hazatértének története egy sértődéssel kezdődik, akárcsak az Iliász főhőséé. A párhuzam persze viccesnek tűnhet, pedig nem akármilyen valódi hadastyánok is szerepelnek benne. Mellesleg olyanok, akik mellett az eposzbeli hősök legfeljebb amolyan kisiparosai csupán a halálosztogatásnak. Az ún. harmadik világ és a különutas Románia gazdasági együttműködésének korába visznek vissza az események.
— Kezdjük tehát azzal: kik voltak elődei a csavargyári igazgatói székben?
— Öt éve működött már a gyár, amikor ide helyeztek. Az első egy Butucea nevezetű volt, aki egy vagy két évig vezetett, utána Lőrincz József, aki utóbb a Jáját igazgatta Sepsiszentgyörgyön. Engem főmérnökként neveztek ki ide 1975-ben. Az történt, hogy összevesztem a brassói Steagul Roşu teherautógyár igazgatóságával, új munkahelyet kerestem, és miniszteri megkeresésre vállaltam el a csavargyárit.
Korábban ugyanis elintéztem Pakisztánban, hogy egy buszgyárat alapítsunk, amelyet román sasszékra szereltünk volna. Összebarátkoztam a pakisztáni hadsereg volt vezérkari főnökével, Ahmed Basir tábornokkal, aki az indiai—pakisztáni háborúban irányította a pakisztániakat, és tartalékba vonulása után kereskedni akart. Rendezett egy kiállítást is a román termékeknek, mi egy egész oszlopot vittünk ki, tizenhét tehergépkocsit, egy ARO terepjárót, egy autóbuszt. 1972-ben, a háború befejezése után. Elintéztük, hogy a pakisztáni hadseregnek szállíthassunk román tehergépkocsikat. Ennek a feltétele az lett volna azonban, hogy azokat Mercedes-motorokkal lássuk el, mert az általunk már gyártott MAN-motorokat még nem honosították Pakisztánban. Ott ugyan főleg az angol terméket becsülték, az aranynak számított, a németet elismerték ezüstfokozatúnak, a többire azt mondották, Russian, azaz sz...r.
— A Mercedes-motorokat be kellett hozni?
— Nem, volt az általam vezetett prototípusrészlegnek ötszáz Mercedes-motorja raktáron, exportból, persze. Ahogy megállapodtunk, rögtön faxoltam Pakisztánból, hogy azokat tartsák meg, mert jó üzletet köthetünk. Főmérnöke voltam a prototípusrészlegnek.
Nos, a nagy üzlet terve füstbe ment, mert a gyárigazgató közben másra használta a kérdéses motorokat, és ezt Jakabos Csaba nagyon zokon vette. Tegyünk azonban egy kis kitérőt, kisült ugyanis, hogy narrátorunk politikai diszkriminációból kifolyólag csak megkésve és esti tagozaton tudta elvégezni a műszaki egyetemet.
Magyartalanítottak
— Én 1957-ben elsőéves voltam a Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki karán, és a magyar forradalmat követő nagy magyartalanítási kampány során engem is kirúgtak, azokkal együtt, akinek valamilyen "szépséghibát" találtak a dossziéjában.
— Erre beiratkozott az estibe?
— Dehogy! Elmentem munkásnak. Nem fogadtak volna be sehova. A brassói teherautógyárban dolgoztam, és ott egy Bezrodnij nevű orosz igazgató vezette a technikumot. Kedvelte a magyarokat. Én jártam korábban Brassóban is iskolába, ismerős voltam ott, ezért mentem Brassóba, és beálltam melósnak a Steagul Roşuba. Közben Bezrodnij befogadott a technikumba. Cigányosan barna, kedves besszarábiai ember volt, aki nekünk, akiket innen-onnan kirúgtak a tisztogatások alkalmával, illetve akik nem jutottak be, ahova akartak, külön két osztályt alapított 1957 novemberében. Az én osztályomban például tizenkét magyar, tizennégy szász és három román járt. Közben melósként dolgoztam a szereldében, aztán áthelyeztek a prototípusrészlegre. Az volt a szerencsém, hogy jégkorongoztam, és a gyár jégkorongcsapatát az illető részleg vezetője istápolta. Elvégeztem a kétéves technikumot, és 1959-ben behívtak katonának. Azt már Kézdivásárhelyről, mert a megszorítások miatt nekünk, magyaroknak akkor már nem adtak brassói személyazonossági igazolványt.
Jegyezzük meg zárójelben: a városok iparosítását a román elem felerősítése céljával is kiaknázta a pártpolitika, emiatt személyazonossági igazolványt és ezzel állami lakáshoz jutási lehetőséget évtizedekig csak a messzi vidékről érkezettek kaphattak. Így románosodtak el az erdélyi városok tíz-húsz év alatt. Erre a sorsra jutott a korábban magyar többségű Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti stb., utolsóként Marosvásárhely. A nemkívánatos kisebbségieket életemésztő mindennapos ingázásra ítélte e politika. Ami Brassót illeti, a II. világháború előtt a várost felerészben már magyarok lakták, s az ötvenes-hatvanas években a további székely beköltözést kívánták korlátozni az említett megszorítás révén.
Az apák "bűnei"
— Kézdivásárhelyi illetőségű lévén, itt soroztak, innen hívtak be. Apám miatt munkaszolgálatra küldtek.
— Milyen "bűne" volt az apukájának?
— Neki sok. Első, hogy a magyar hadseregben tiszt volt. Három esztendeig fronton harcolt, s mivel megsebesült a Don-kanyarban, amíg felépült, vagy hat hónapon át egy zsidó munkaszolgálatos századot bíztak rá. Emberségesen bánt velük, felöltöztette őket, mert még ruhájuk sem volt megfelelő. Azt is megtiltotta, hogy dolgozzanak, azt mondta, úgyis az oroszoknak marad. Amikor a háború után letartóztatták — a családot házkutatás ürügyén kirabolták —, és elvitték, a volt foglyok, a túlélők meghálálták neki a törődést. Küldött édesanyámnak egy levelet, amelyben megadta, kihez kell fordulni. Akkor a Román Kommunista Pártnak sok magyar zsidó vezetője volt. Édesapámat azonnal tisztázták, és munkahelyet is kapott, banktisztviselő lett. A bankot az ifjúkommunista Szőcs Jóska vezette, aki aztán vigyázott az öregre. Ő később főkönyvelő volt a csavargyárban. Rendes ember, mindig magas funkcióban, de azért némileg ellenzékben is a kommunista rendszerrel szemben, és jó magyar ember. Az apám sorsa mégis rosszra fordult. Bigott katolikus volt, mindig azt mondotta, őt a Jóisten hozta haza a Don-kanyarból, ahol százezrek pusztultak el. Szemében a vallás és a hit szent volt, rendesen járt templomba minden vasárnap. De ahelyett, hogy hátul ment volna le a Kantába, ő mindig a főtéren át érkezett, "tüntetett" — mondották a kommunista megfigyelők, akik az ablakból nézték. Íme, az öreg Jakabos, aki az állam pénzén él, hogyan tüntet a rendszer ellen! Ennek én ittam meg a levét. Azzal indokolták kirúgásomat az egyetemről, nem írtam bele az életrajzomba, hogy az apám a szovjet hadsereg ellen harcolt. De ha egyszer beleírtam, hogy a magyar hadsereg tagja volt ilyen és ilyen rangban!?
— Emiatt került a "lapátos katonák" közé is?
— Nem, azt hiszem, az apám vallásosságáért, a kézdivásárhelyi gazemberek machinációi következtében. 1959 szeptemberében bevonultam, és szerencsémre még azon év decemberében a munkaszolgálatos katonáskodást megszüntették.
— Három év kemény és kegyetlen "dombelhárítást" jelentett volna...
— Úgy van. Utána is dolgoztattak azért, majd egy Râmnicu Vâlcea-i utász-hidász egységhez osztottak be, hidakat építettünk, de rendes katonaként, és 1961 decemberében szereltem le.
— Több mint két év után!
— Igen, mert közbejött az ún. kubai válság, a szovjet rakétatelepítés és a cirkusz a kelet-berlini fal miatt, három további hónappal megtoldották a szolgálatot Craiován, végül csak leszereltünk december 24-én, ahogy nálunk mondják, karácsony szenvedején értem haza, és január elején már a Steagul Roşuban folytattam a munkát.
— Az egyetem?
— Azt követően végeztem el hat év alatt az estiben 1968-ban. Akkor már műhelyfőnök voltam, mert már korábban besoroltak a nyolcas kategóriába, mester lettem, majd technikus és műhelyfőnök, mérnöki diplomával pedig kineveztek a prototípusrészleg vezetőjévé.
Itt érünk vissza a pakisztáni megrendeléssel kapcsolatos bonyodalmakhoz és a kézdivásárhelyi visszatelepedéshez. Erről bővebben legközelebb.
