Ehhez azonban — hogy a törvényesség látszatát is megőrizve, de lehetőleg minél hamarabb megtörténhessen — szükséges volt némi erőszakot tenni a törvénykezés mentén.
Hiszem, hogy valaha élt magyar politikus nem hazudott nyilvánosan ilyen arcátlanul, és nem merészelte cinikus gőggel ennyire megalázni a magyar nép jobb életéért életüket adó vértanúkat. Ez volt a főpribék, Kádár János, az áruló, aki olcsó magamutogatással játszotta meg évtizedekig a szerény, egyszerű életvitelű "népbarátot".
A továbbiakban fő forrásom (Sortüzek — 1956, III. Jelentés, Történelmi Tényfeltáró Bizottság, 1996, Antológia Kiadó, Lakitelek) felhasználásával tekintem át azt a folyamatot, ahogy végrehajtották a könyörtelen tömeggyilkosságot az úgynevezett "gulyáskommunizmus" levezérlői.

A rögtönbíráskodás
Már 1956-ban (december 11-én) közzétették azt a 28-as törvényerejű rendeletet (tvr), amely a gyilkosság, szándékos emberölés, gyújtogatás, rablás, lőfegyver, robbanóanyag engedély nélküli tartása stb. esetén alkalmazandó, de hasonló büntetéssel jár a feljelentés elmulasztása is. Ekképp a családtagok, a hozzátartozók is az elkövetővel azonos elbírálás alá esnek. Mivel ez az eljárás igen ritka kivétellel halálbüntetést jelentett (kivétel volt például a kiskorúság), azzal egészítették ki utólag a törvényt, hogy a 16. életévét betöltöttet is ki lehet végezni.
A rögtönítélés (statáriális eljárás) a katonai bíróságokra tartozott, amelyek már 1956. december 15-én megkezdték működésüket. Si­ettek a megtorlással. Az első három nap már hat halálos ítéletet hoztak, s mivel az ítéleteket a kihirdetés után két órán belül végre kellett hajtani, a kegyelem gyakorlására nem maradt idő.
Adjunk még ízelítőt (a máig Kádár-hívek számára) ennek a cinikus gazembernek a törvény egyéves évfordulóján elhangzott kijelentéséből: "Novemberben (1956-ban — P. A.) vagy 1600 fasisztát a másvilágra kellett volna küldeni, decemberben már úgy nem lehetett volna, januárban még kevésbé, és minél tovább megyünk, annál kevésbé."
Ahhoz a harmincezerhez képest, amennyit a kínai küldöttek ajánlottak, Kádár még szerény szándékú volt...

Gyorsított eljárás
A rögtönbíráskodást 1957. november 3-án a 62. számú tvr megszüntette. A "gyorsított eljárás", ahogy erre kidolgozója, dr. Domokos József a legfelsőbb bíróság elnöke is utalt, létezett a magyar joggyakorlatban, de annak idején csak a hadiállapot idején volt érvényben. Ez a rendkívül kategorikus eljárást kimondó törvény visszaható jellegű, és (ami fontos volt a kádári "rendezésben") a sztrájkot is erőszak kategóriába sorolja, s ezáltal a munkásmegmozdulásokat is büntetni lehetett. Fontos az is, hogy lehetővé teszi a hosszas nyomozás mellőzését, és kizárja a jogorvoslatot. A főbíróval egyetértésben a Népköztársaság Elnöki Ta­nácsa (NET) úgy vélte, hogy ez a törvény jobban hangzik, és hatékonyabb is, mint a statáriális eljárás. A büntetés itt is, változatlanul: halál. A lelkiismeretes bírók ezt tudva, egyszerre tízen mondtak le, nem akartak ilyen eljárásban ítélkezni. Ritkán ugyan, de szabadságvesztés is kiszabható volt. Nem volt azonban hosszú életű ez az eljárás sem, hiszen ugyancsak átlátszó volt a bosszú szándéka, s bár még párhuzamosan alkalmazható volt a statáriális gyakorlat is, az 1957. június 15-én kihirdetett 34-es tvr megszüntette. A meglehetősen ködös megfogalmazás szerint: "a súlypont az általános visszatartáson van" — mondta Münnich Ferenc hadügyminiszter.

A legfelsőbb bíróság népbírósági tanácsa
Kádár korai ötlete volt, hogy létre kellene hozni a népbíróságot, amely a legfontosabb államellenes bűnöket tárgyalná. A népbíróságok létrehozatalában kétségtelenül közrejátszhatott Kádár egykori elítéltetésének "számlakiegyenlítése" Farkas Mihállyal szemben. A volt honvédelmi miniszter igen kevés évet kiszabó ítélete általános felháborodást keltett, s ennek Kádár szívesen engedett.
A Tanács öt tagból állt: egy tanácsvezető szakbíró és négy, a NET által kinevezett "népi ülnök". A halálos ítélethozatal esetén, ha nem ajánlották kegyelemre az elítéltet szótöbbséggel, a büntetést két órán belül végre kellett hajtani. Idézem ezúttal is Kádárt: "Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan horthyistákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot, és disznóságokat csináltak (én teszem hozzá: ezt mondja a Nagy Imre-kormány akkori minisztere!), körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni... Ezeket az ítéleteket nem kell újságban hozni." Értjük mi, a nyilvánosság nem szolgálta volna Kádár imidzsét! Eközben Kádár nem feledkezett meg Farkas Mihályról sem. Telje­sült az óhaja, az egykori rivális büntetését tizennégy évre emelték.
A továbbiakban a népbíróság hozta az ítéleteket.

Népbíróságok
Kádár terjesztette elő az indítványt a népbíróságok létrehozására, de Biszku Béla belügyminiszter is sietett alátámasztani, mondván: "ha az októberi ellenforradalmi támadás után nem alkalmaztunk volna erőszakot az ellenforradalmi támadókkal szemben, úgy fasiszta diktatúra uralkodott volna el". Így aztán a népbíróságok a rendes bíróságokat felszámolhatóvá tették, és a szakképzett bírákat alárendelték az ülnököknek — népbíráknak, akik többnyire a forradalomban a felkelők ellen harcoltak, vagy népítéletet szenvedettek rokonai voltak, ami érthetővé teszi, hogy részükről könyörület nem volt várható. Természetesen, sokan nem vállalták a törvény adta ürüggyel kivégzettek életéért lelkiismeretük elaltatását. Ezért, az enyhébb ítéleteket elkerülendő, eleve mintegy ezerszáz régi bírót már 1956 végén eltávolítottak a testületből, majd önként távozott tíz legfelsőbb bírósági bíró. Az 1957-ben behívott bírók közül huszonhat nemet mondott. Megritkultak az ügyészek sorai is. Közülük harminckettőt elbocsátottak, harminchat lemondott, huszonkettő elhagyta az országot. Összességében 1957 végéig 111 bíró és 290 ügyész, illetve bírósági alkalmazott távozott, és további 220-at a kádári önkény bocsátott el. Tisztelettel emlékezünk rájuk, mert nem vállalták a törvény eszközével a leplezetlen gyilkosságokat.
Emlékezzünk, Kádár megígérte a november 4-i agresszió után, hogy nem lesz a történteknek megtorlása, nem engednek a bosszúnak. S mivel ezt a nyilvánosságnak szánt ígéretet senki nem felejtette el, képmutató módon így fogalmaz a legfelsőbb bíró, dr. Domokos József: "sem a kormány, sem annak feje nem jogforrás". Így mentesítette Kádárt meggondolatlan ígé­retének betartásától a "törvénytudor" Domokos.
Soraimat Kádár János Gorbacsovnak mondott szavaival indítottam. Igen, úgy tűnik, hogy még 1985-ben sem volt világos, hány embert ítélt halálra a megtorló Kádár-rendszer (ő kb.-t mond, tehát nincs pontos szám). De még így is a mondott 280 messze túlhaladja hosszú történelmünk valamennyi megtorló jellegű ítélkezését. Ilyen vérfürdő még nem volt a magyar nemzet történelmében.
Nem szeretném számszerűsíteni a halálra ítéltek és kivégzettek számát 1956 és 1961 között, mivel a rendelkezésemre álló források igen eltérő számokat mutatnak, ám valamennyi meg is jegyzi, hogy a valós szám még mindig ismeretlen. Például Kahler Frigyes könyvében (Joghalál Magyarországon, 1945—1989) 114 kivégzett jelenik meg, míg az 1989-ben kiadott Halottaink II. 1956 című könyvben 244. Az Igazságügyi Minisztérium ugyanekkor megjelent listáján 267 személyt tüntetnek fel. Kádár kb. 280-at említ. A valós szám mindenképpen 300 feletti. A bizonytalanság egyik nyilvánvaló magyarázata azoknak a kivégzetteknek a nagy száma, akik soha nem kerültek bíróság elé, és nevük ismeretlen maradt, akiket elfogásuk után nyomban lelőttek a járőröző szovjet és magyar egységek. Ezekről — saját biztonságuk miatt is — hallgattak a hozzátartozók.
Soraimmal a magyar nép legjobbjainak kívántam emléket állítani, akik vértanúságukkal a legtöbbet adták szabadságunk reményéért. Hősök voltak ők, ismertek és ismeretlenek, mert sokan és sokszor a Kárpátok ölelte hazánkban bizalmatlan és ellenséges népekkel körülvéve kellett puszta fennmaradásunkért életükkel adózniuk. Ne kőtömbökkel, hanem lelkünkben állítsunk számukra elmúlhatatlan emléket!