Biszku Béla (1921—), a Kádár-rendszer egykori belügyminisztere (1957—1961) Kádár egyik legbuzgóbb és legelszántabb híveként tevékeny részt vállalt az ötvenhatos forradalom vérbe fojtása utáni megtorlásokban. A bíróságok ,,kézi vezérléssel" működtek, a ,,kemény vonalhoz" tartozó Biszkunak számtalan halálos ítéletben része volt. Az újabb kori magyar történet egyik abszurditása, hogy tetteiért soha nem vonták felelőségre, kijelentéseiért viszont igen.
Tavaly tavasszal két fiatal dokumentumfilmes rájött, hogy a rettegett belügyér még életben van, falun él, felkeresték, bizalmába férkőzve elbeszélgettek vele, és dokumentumfilmet készítettek. Ekkor robbant ki a botrány, családja ugyanis ellenezte a film bemutatását, hosszas habozás után — ami ugyancsak jellemző a korszakra — a filmet először zártkörű vetítésen mutatták be, dacolva a családdal, majd a Duna Tévé is sugározta, s megszólaltatták a veterán politikust is, aki kérlelhetetlen proletár őszinteséggel fejtette ki: nem bánt meg semmit, az ötvenhatos forradalmat ma is ellenforradalomnak tartja, a megtorlásokat szükségszerűnek ítéli, ma sem tenne másként. Kijelentései természetszerűleg kiverték a biztosítékot, hisz túlélő áldozatai vagy a meggyilkoltak családtagjai a véres történetet ,,másként" látják. Ezután a Jobbik egyik éber képviselője feljelentette Biszkut a forradalom és az áldozatok emlékének meggyalázása miatt.
Biszkunak tehát ötvenegynehány évvel az akasztófák és a sortüzek után sem a tetteiről kell számot adnia. Nem azért idézik a bíróság elé, amit tett, a megtorlásokért, melyekben tevékeny része volt (s ezt ma sem tagadja, sőt, jogszerűnek, mi több, szükségszerűnek tartja!), hanem azért, mert a nagy nyilvánosság előtt, egy tévéadásban a kommunista rendszer bűneit jelentéktelen színben tüntette fel, bemocskolva a forradalom és az áldozatok emlékét. Ezért kell tehát felelnie, és nem azért, amit tett. Ez önmagában is jelzi a helyzet abszurditását.