1977. június 19., vasárnap és a 43. születésnapom. A reggeli után 8.30-kor kirándulni vittek kisbuszokkal a hegyekbe. Az utazás két és fél órát tartott. Eleinte a sivatagon át, majd a sziklás hegyek között vitt utunk. Ez már lakott terület volt. Nagy probléma ezeken a vidékeken a víz. A hegyekről leolvadó hólétől zubog itt a Tarim folyó, mely akkora, mint a korondi patak, és abból csatornázzák földjeikre az öntözővizet az emberek. A tó, ahova jöttünk, a Bagda csúcsa alatt levő tengerszem az Égi-tónál lejjebb, olyan 2000 méter magasságban. Cseresz-tó a neve, s akkora, mint a Szent Anna-tó.
Ebéd után vezetőink kérésére egy moldvai román táncot, a briut tanítottuk a hadsereg együttesének. Csen, a kínai tolmácsunk, akinek köszönhettük az ujgurokkal való találkozást, születésnapom alkalmából felköszöntött egy üveg sörrel. Állítólag még soha nem fogyasztott alkoholt, ami meg is látszott rajta, mert ettől az egy üveg sörtől berúgott. Nagyon boldognak érezte magát, és megpuszilt mind a kettőnket, feleségemet és engem is. Ez azért különös, mert náluk ez nem divat. Abbeli nagy örömét próbálta kifejezni, hogy kérésünket — mármint azt, hogy az ujgurokhoz eljuthassunk — teljesíteni tudta.
A szállodába visszaérkezve keveset pihentünk, és utána este 7.30-tól előadást tartottunk. Nagyon szép előadás volt, és nagy siker. Most is, mint mindig, ott voltak körülöttünk az ujgur együttes táncosai, és kedvességükkel valósággal elhalmoztak. Kétségbeesett arccal néztek ránk, hogy mi lesz velük, ha mi elmegyünk, s a lábaink elé borultak, hogy majd megszakadt a szívünk. Mindannyiunk szeme könnyektől csillogott, de aztán erőt vettünk, és bátorítottuk egymást a későbbi viszontlátás reményében. Előadás után az Ujgur Együttes kiváló táncosának, Köres Rodzsének egy rend székely ruhát adtunk emlékbe. Ez a nagyszerű ötlet Sántha Rezsőtől származott, ezért is említem a nevét érdemlegesen. (Hazaérkezve együttesünk vezetősége azonnal kifizettette a tánckarral a ruha árát.)
1977. június 20., hétfő. Több mint két hónapja, hogy eljöttünk otthonról. Pislákolt a hazamenés vágya az emberekben. 9.30-tól fogadás volt, és minden asztalnál ugyanazok ültek vendéglátóink részéről, mint ideérkezésünk alkalmával az első fogadáson. Együttesünk minden tagja ajándékba kapott egy-egy varrottas ujgur sapkát, selyemsálat és fejenként 11 jent. A fogadtatásról 12 órakor felmentünk szállodai szobánkba, ahová az Ujgur Együttesből három lány és három fiú velünk tartott. Megtanítottuk nekik a Tavaszi szél vizet áraszt című virágéneket és egy népdalt: Két fekete, göndör hajú lovam vagyon, / Még az éjjel az egyiket elmulatom. / Elmulatom, nem sajnálom, / Szerettelek, csak azt bánom.
A csoda valósággal mellbe vágott bennünket, olyan gyorsan és tökéletes kiejtéssel tanulták az ujgur fiatalok a dalok szövegeit, hogy feleségemmel már azon kezdtünk tanakodni, ezek az emberkék tökéletesen ismerik a magyar nyelvet. Úgy adták vissza utánunk a tanított szöveget, mint a magnó.
Úgy tapasztaltam, hogy a nyelvük is igen közel állhat a magyarhoz. Törökös beszédükben érezhető a magyar beszédhez hasonló mondatszerkesztés. Magyar népzenerokonságot lehetett érezni abból az ujgur népdalból, amelyet a Xinjiang opera énekesnője, Paxa Ixan énekelt nekünk.
Egypár ujgur szót lejegyeztem, melyek hangzásukban és jelentésükben is nagyon közel állnak a magyarhoz. Először magyarul írom, és utána ujgurul: kecske — ecske; teve — keve; kos — kos (berbécs); oroszlán — aroszlán; bika — buka; alma — alma, kék — kök; bátor — bátor; unokám — ukám; kicsi — icsig; szakáll — szakál; kalap — kalpag; nyakam — jakam; késni — kicskis, dideregni — titirmek; menés — minis; tűrni — türüs (ing ujját feltűrni); gyúrás — jurus; édesanyám — édemenem; apám — átám.
Az ujgurok legendája szerint ők egy olyan hegyről származnak, amelynek az egyik oldalán tíz folyó és a másik oldalán kilenc folyó volt. A tíz folyó oldalán laktak az ónujgurok, és a kilenc folyó részén laktak az ujgurok. A tizedik század vége felé három részre oszlottak, az egyik része ment délnek a kínai nagy fal irányába, a mai Hesik folyó felé, azok lettek a sárgak ujgurok. A második része ment a Dzsungaria-medence területére, ezek a mai ujgurok. A harmadik része a mai Üzbegisztán részére érkezett, ők az üzbégek, az ujgurok legközelebbi rokonai.
Csen vezetőnk mesélte, hogy ujgur azt jelenti: "egyesült", és ez egy nagy ujgur vezérnek a cselekedetéhez fűződik, aki az ujgur törzseket egyesítette. Az ujguroknak ez a legendája ugyanúgy hangzik, mint ahogy a hunoknál Mon-Tunról a kínai krónikákban írva van. Ez pedig megtalálható A hunok három világbirodalma című műben Baráthosi Balogh Benedek tollából (melyben felhasználja a fiatalon elhalt Turcsányi Tihamér történésznek a kínai levéltárakban feltárt, hunokat tárgyaló munkáját).
Ami nagyon elgondolkodtatott, hogy az ujgurok krónikája is azt tartja, valahonnan egy nagy hegyről érkeztek abba a hazába, ahol ők vannak. Tehát történelmünk feltárása még sok meglepetést tartogathat történészeink és antropológusaink számára.
Eddig életem egyszerű története a három kívánsággal. Ha valamikor még egyszer eljutok "Ásott út"-ra, ahol életem legendás históriája kezdődött, megköszönöm a csillagoknak, az újholdnak életem útját. Úgy érzem, hogy érdemes volt megszületnem. Az emberiség legcsodálatosabb korszakában éltem: a szántó faekétől az űrhajóig és a legnagyobb csodák csodájáig: gróf Spanyol Zoltán tudós mérnök "vízenergiájának" felfedezéséig. Kívánhat-e az ember ennél többet? Dicsértessék újhold, új király, dicsértessék újhold, új király, dicsértessék háromszor!
