A fogyatékkal élő, magukat a képzőművészet nyelvén kifejező embertársaink promoválására létrehozott díj egyedi Romániában. Röviden nevezhetjük Outsider Artnak is, ahogy az a világ köznyelvébe beépült. Outsider Art minden olyan alkotás, amely a művészet intézményein kívül született.
Az Outsider Art nem irányzat, nem is lehet azzá. Minden fogyatékkal élő művész a saját hangját hallatja, a saját belső késztetése és lehetőségei szerint alkot. Nem tud, nem akar, és fel sem merül benne a külső elvárásoknak való megfelelés. Sőt, mondhatnám azt, abban a pillanatban, ha valaki avatatlan kézzel bánik művészi tehetséggel megáldott fogyatékos testvéreinkkel, eltorlaszolhatja, meggátolhatja a kommunikációs csatornát, ami az érzelmek felgyülemlését eredményezheti, és az alkotási vágyat befagyaszthatja.
Az Outsider Art esetében nincsenek elméletek, csak a belső kényszer. Pont ebből kifolyólag ezek a legőszintébb munkák. Itt nincsen akadémia által bevésett elvárás, a társadalmi normáknak való megfelelési kényszer vagy elméletek béklyója. Az Outsider Art esetében csakis belső késztetés van, a világgal való kommunikáció vágya. Egyetlen vezérlésük, hogy szabad utat adjanak a bennük felgyülemlett érzelmeknek, képeknek, melyeket szóban nem tudnának kifejezni.
Az Írisz Ház-díj létrehozásával gyakoroljuk és gyakoroltatjuk a másság megértését, elfogadását. Nekünk is, a szemlélőknek, másképp kell megközelítenünk az itt kiállított munkákat. Nem tekinthetjük olyan elvárásokkal, mint ahogyan múzeumokba vagy galériákba szoktunk látogatni. Ha az alkotók részéről megvolt a teljes őszinteség, nekünk is a teljes nyitottságot kell gyakorolnunk.
A kiállított munkák nem gyermekrajzok, és nem is hasonlíthatók össze gyermekrajzokkal. Ezek a munkák sokat átélt felnőttek munkái. Ha nyitottak vagyunk, megérthetjük üzeneteiket is. Ugyanakkor szigorúak is lehetünk, mert ahogy nem minden "egészséges" ember művész, úgy nem lehet minden fogyatékos testvérünk művészi képességgel megáldott személy. És ahogy mindenkinek a tehetségen felül keményen meg is kell dolgoznia ahhoz, hogy valóban értékes művészi alkotásokat hozzon létre, úgy fogyatékos embertársainktól is elvárhatjuk az erőfeszítést amellett, hogy lehetőséget és teret biztosítunk, hogy fejlődhessenek, dolgozhassanak és alkothassanak. Mindenki esetében igaz, hogy a gyakorlat teszi a mestert. De mert minden művésznek fontos a megmérettetés, a fogyatékos művészek esetében is lényeges a biztatás, értékelés. A kommunikáció kétirányú. A kiállítás a mi részünkről az első lépés, és meg vagyunk győződve arról, hogy ez felerősíti a fogyatékos művészek és a társadalmunk közötti kommunikáció intenzitását, amelynek eredményeképpen mindkét fél fejlődésnek indulhat.
Makkai Réka
