Jakabos Csaba kedvenc csavarjai közt

Szakítás
— Szóval, a német Mercedes-motorok még raktáron voltak nálunk, amikor Pakisztánban a volt vezérkari főnöknek nyugodtan megígértem, hogy amint hazaérek, előkészítek számára húsz katonakocsit, és azokkal szerelem fel. Az üzemben ugyanis én foglalkoztam azzal, hogy a hadseregnek szánt teherautók mindenféle terep kívánalmainak megfeleljenek. A ma használtakat is tulajdonképpen az én csapatom tervezte és készítette elő. Ennek megfelelően csak nekem volt jogom például gépkocsival a katonai repülőterekre behajtani. Ott próbáltuk ki őket. Volt egy nagyon jó barátom, egy P. F. nevű ezredes, aki a hadsereg részéről a harckocsi- és autóparkért felelt...
— Szóval, megígérte a pakisztáninak, hogy a kocsikat Mercedes-motorokkal szerelik fel.
— Igen. De mire hazaértem, és neki akartam fogni: a motoroknak bottal üthettem a nyomát! Trică vezérigazgató és Róth Tibi a felét felszerelte egy rakás, Nigériába küldendő teherautóra. (Azok különben ott rohadtak el a lagosi kikötőben, máig nem fizettek értük semmit.) A másik felét pedig a vezérigazgató felajánlotta Ceauşescunak. Pénzt kívántak spórolni, és hogy ne kelljen angol Leyland-motorokat importálni kombájnok számára, egy gyűlésen Trică felkínálta a 120 lóerős Mer­cedeseket, hogy jó pontot szerezzen magának. Én tehát az ígéretemet nem tudtam teljesíteni, nem is tértem vissza Pakisztánba. Összevesztem a gyárvezetőséggel, elmentem Bukarestbe egy évre, a minisztérium külkereskedelmi továbbképzésre küldött. Ott külföldi tanárok előadásait is hallgattuk. Mikor végeztem, Ion Avram gépipari miniszter Nagy Ferdinánd megyei első titkárral egyetértésben, mivel itt rosszul mentek a dolgok, és rólam tudták, kézdivásárhelyi vagyok, és magyar, 1975. május elsejével kinevezett főmérnöknek a csavargyárba. Azzal jöttem, hogy egy évre elfogadom. Azóta eltelt 36 év.

Minőségi mutatók
A szakítás utáni hazatérés talán azért bizonyult véglegesnek a szakember számára, mert itt közben komolyan veendő ipari negyedet hozott létre az óriásberuházásokba kezdett rendszer. A nemzeti jövedelemből felhalmozásra fordított 30—35 százalék rendkívüli zöldmezős beruházási lehetőségeket teremtett egy jó évtizeden át. A túlfeszített ütem később ütött vissza, akkor még, minden visszássága és ésszerűtlensége ellenére, felhajtóerőt gyakorolt a társadalomra, sok lerongyolódott, kiuzsorázott téeszből elvágyó, onnan menekülő ember számára évtizedekre megélhetést, sőt, növekvő életszínvonalat nyújtott például — bár nagy árat számított fel mindezért az időrabló ingázás, a kiszolgáltatottság megannyi más alfaja formájában. A csavargyár felfutása ezen belül is sikertörténetnek nevezhető.
— Témánk más, röviden mégis vázolná fel, mire vitte a gyár az ön közel harmincéves igazgatása alatt? Létszámok, teljesítmények...
— Mikor idekerültem, körülbelül ezer volt az alkalmazottak száma, ez 1989-ig felment 2850-re. Fel a termelés is, mégpedig ennél is nagyobb mértékben, volt kb. 200 tonna 1975-ben, és lett olyan 1500 tonna a nyolcvanas évek végére.
— A minőség az igazán fontos mutató.
— A legjobb kötőelemgyár volt Kelet-Európában. Fő bizonyítéka ennek, hogy amikor Cernavodán kanadai segítséggel Candu-reaktorokkal atomerőmű épült, mi kaptunk gyártási engedélyt az ottani beruházás számára. Amit nem tudtunk előállítani, mert hiányzott a technológiánk hozzá, azt is csak tőlünk fogadták el. Ezért tartottam egy-egy minőségtanúsító mérnököt mind a brassói, mind a medgyesi, mind a bákói csavargyárban. Az ott gyártott pár darabot felülvizsgálta, azt átküldték hozzánk, és mi az itteni laborvizsgálat után állítottuk ki számára a minőségi tanúsítványt.
— A kanadai szakemberek tehát egyedül ezt fogadták el.
— Jártam is kinn, Kanadában, átvettük a Candutól saját minősítési rendszerüket — az ISO-rendszert (a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet előírásait) Európában még nem alkalmazták akkor —, mely rendkívüli technikai és bürokratikus munkát jelentett. Minden kimenő darabnak benne volt minden adata: anyagminőség, speciális tanúsítvány az acélgyártótól, a kölönraktári aláírás, mert minden gramm gyárba behozott vagy kivitt acélról külön nyilvántartást vezettünk. A raktárból kihozottat aláírás alatt átvették a termelőrészlegen, aláírta, aki feldolgozta, alá, aki kontrollálta stb., stb. Ezzel járt a Candu minőségtanúsítási rendszere.

Túl nagy volt Romániának
— Jelenti-e mindez, hogy a rendszerváltás idejére gyáruk már állta volna a minőségi versenyt a nyugati konkurenciával — ellentétben a többi gyengébb hazai kötőelemgyárral?
— Természetesen. Igaz, hogy az európai gyártás akkor már hanyatlott. Mi 1978-ban elkezdtük felfuttatni a kivitelt, volt hát részünk e hanyatlásban. Persze, ezt felfokozták a kínaiak, akiknek ezernél több csavargyáruk van, és a világot elárasztották dömpingáron olcsó csavarral, ami a tönk szélére juttatta az európai termelést. Mi maradt meg? Három speciális gyár Német­országban, a Daimler, a Friedberg és a Fuchs, melyek kisebb mennyiségeket állítanak elő, de a mai európai építkezések szigorú standardjai szerint dolgoznak, és áll három nagy üzem Olasz­országban, mert az olaszok kormánysegítséggel megvédték azokat. Az északi iparvidék védelmében termel a Fontana, ellátja az egész autóipart, ő vezette be minden egyes darab ellenőrzését külön kontrollgépekkel, termel az Agrati és a Vescovini is. Szegény Vescovini barátom meghalt, most a sógora vezeti az üzletet.
— Önök szállítottak nekik?
— Hogyne, én az egész európai iparág vezetőivel személyes ismeretségben vagyok.
— Előfordult, hogy ők az itteni terméket nyugati márkával adták el?
— Természetesen.
— Kihasználták nyilván, hogy itt kisebbek voltak az előállítási költségek.
— Úgy van.
— No de bizonyára sok magyar, orosz, lengyel stb. gyár is élt ezzel a lehetőséggel!
— Egyezzünk meg: a KGST-ből (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, egyfajta szocialista "közöspiac" az akkori keleti blokk számára, a 90-es években hullott szét — szerk.) egyedül mi exportáltunk. Ez köszönhető volt Ceauşescu különutas politizálásának a szocialista táboron, a KGST-n belül. Ő lefumigálta és kijátszotta a keleti blokkot. Ebbe beléptek aztán a Securitate által ellenőrzött és vezetett külkereskedelmi cégek. Mi részt vettünk a KGST-találkozókon, nagyokat vigyorogtunk nekik, és ittunk velük, de főleg a nyugatiakkal üzleteltünk. Én is szerveztem egyet Bálványoson, néptánccal, minden­nel a mai négycsillagos szállodában. De színjáték volt, mert főleg Nyugatra szállítottunk. Avram miniszter is arra törekedett, hogy gépeket és technológiát hozhasson be Nyugatról. Nagy ember, máig tisztelem, sokat tudott, szilágysági származású. Él, meg is látogatott. Nem üzletember, nyugdíjas, a forradalom után egy ideig külkereskedelmi attasé volt Moszkvában. Úgy hiszem, az uráli Szverdlovszkban végzett annak idején. Hozzáértő volt, Ceauşescuné váltotta le időnap előtt... Nos, gépeket hozatott be, főleg a golyóscsapágygyártást fejlesztették, mert az évente 150 millió dolláros bevételt ered­ményezett. Az alexandriai gyárat utóbb meg is vette az egyik akkori szállító. Szóval, mi egyazon ipari központhoz tartoztunk, és a PB (az RKP KB Politikai Bizottsága) határozata szerint az importot központon belül kellett exporttal ellentételezni. Nekem akkor sikerült kompenzáció címén bevinnem ebbe a mi üzemünket. Tudni kell, a csavargyár túl nagy volt Romá­niának, a mi technológiánkkal előállított termékeket nem tudta felvenni a román piac. Szük­ségünk volt az exportra, nem tudtunk volna nél­küle megélni. Egy nagy teljesítményű gép beállítása igénybe vehetett két napot is, a belső meg­rendelésre pedig egy óra alatt legyárthatta, amit kértek. Szükség volt hát arra, hogy nagyobb sorozatokra állhassunk rá. Ezért igényeltük a kilépést az európai piacra. Ez volt a meglátásom, és ezért küzdöttem huszonöt csavargyári évem alatt, huszonhárom és fél éven át vezérigazgatóként.

Szocialista malomkövek
Beszélgetésünkben itt rátértünk a visszahúzó gazdasági feltételek firtatására. Egy szocialista ipari nagyüzem országos politikai beágyazottságánál fogva merőben eltért egy mai cég felépítésétől és működési módjától. Olyan szociális szolgáltatási terheket varrhattak a nyakába, melyek termelésidegenek voltak, és jövedelmezőségét nagyban ronthatták.
— Ideadták a hőközpontot, az új lakótelepek, a fél város fűtéséről nekünk kellett gondoskodnunk. Nagy hiba volt, elvitte a gyár minden profitját. Mindig költenünk kellett rá, a sok ócska vezeték miatt hatalmas hőveszteséggel működött. Nem tehettünk mást, lenyeltük, a lakossággal, főleg ’89 után, nem lehetett volna megfizettetni a reális árat. Melegítettük hát az utcákat, mint Svédországban, a vezeték fölött mindig elolvadt a hó... Még egy nagy betegségben szenvedett a gyár: az autarchiában. Már a Ceauşescu-rendszerben kénytelenek voltunk mindenről magunk gondoskodni, mert nem voltak megfelelő gépgyárak az országban.
— Miből kellett önellátóaknak lenniük?
— Mindenből. Alkatrészellátás: kezdve az öntött pótalkatrészektől, melyekre szükségünk volt. Szerszámellátás: olyan szerszámműhelyünk volt, mint egy repülőgyárnak. A keményfémvágótól a menetfúróig mindent gyártanunk kellett. Karbantartás: olyan javítórészlegünk volt, mely nemcsak minket, az egész megyét ellátta szolgáltatásaival. Gépgyártás: gépeket állítottunk elő, Egyiptomban egész csavargyárat szereltünk fel házigépgyártásunk termékeivel. Az üzem tulajdonképpen négy-öt gyárból állt. Ami a hasznot mind elvitte. Aztán nekem is volt egy törekvésem: profitot nem utalunk át, nincs miért átutalnunk az államnak.
— A rendszerváltás után általánossá vált...
— Azelőtt sem. Egyformán gondolkodtam, mert nem sokat változott a helyzet. A forradalomnak csúfolt változás után annyiban változtak ugyanis a dolgok, hogy megerősödött a Securitatenak és a hozzá tartozó Kovászna megyei földalatti szervezetnek, így neveztük egymás közt, az ellenőrző szerepe. Engem már a régi rendszerben figyelemmel kísért, pedig megyei pártbizottsági tag is voltam, nagy nemzetgyűlési képviselő is. A gyár történetébe a rendszerváltás után még nagyobb súllyal kívánt beleszólni. Engem feljelentett Petre Roman miniszterelnöknél. Kü­lönben ő tette tönkre a román ipart, amikor egyből bevezette a szabad szombatot, s a vezető tisztségekre választást íratott ki. Egy csomó jó igazgatót, csak azért, mert szigorúak voltak, menesztettek. Ami következett, ahhoz képest a kommunista káderpolitika komoly és körültekintő volt. Az aktivista és a szakember két külön csoportot képezett, nem akárki lehetett igazgató vagy főmérnök, miután a munkásigazgatók kora lejárt.
— Önnel mi történt?
— Engem visszaválasztottak, megerősítettek a funkcióban. Ellenmozgalom? Létrehoztak egy zsebszakszervezetet, melyet valamikori párttitkárok vezettek, néhány fiatal mérnököt is maguk mellé állítottak. Ma ismert üzletemberek. Lehettek 140-en, de a többi kétezerrel szemben nem jutottak sokra. Megkezdtük a privatizációs előkészületeket.
Erről legközelebb.