A vonatablakból sokszor látunk félretolt vagonokat valamelyik állomás közelében, melyeket lassan már felvett a rozsda, az alattuk levő sínek pedig eltűntek a gyep közt.
Szomorú a látvány, de még lehangolóbb az érzés és a gondolat, miszerint a mi életünk jutott holtvágányra.
Szinte kivétel nélkül mindenkivel előfordulhat, hogy ilyen kényszerhelyzetbe kerül, melytől nem óvja meg sem életkora, sem környezete, sem anyagi helyzete. Így érezheti magát a gyerek, akinek szülei most külföldön dolgoznak, és vége a régi életvitelének; a felnőtt, aki elveszítette munkahelyét, és most nem tudja, merre; a házastárs, aki egyedül maradt, de a pályaválasztás előtt álló fiatal is.
Ebben a furcsa állapotban különféleképpen nyilvánulnak meg az emberek: vannak, akik sietnek, akik kierőszakolják a döntést, mert a várakozás kétségbe ejti őket. Mások meg napról napra halogatják a döntést, a változás pillanatát, mintha ezzel konzerválni tudnák régi életük maradványait.
Az első változatnál sokszor bebizonyosodik utólag, hogy a sietség rossz döntést diktált, az illető rossz vágányon indult, a második esetnél pedig holtvágányon áll.
Hogyan tovább? — furakodik elő a kérdés.
Semmire sincs egyértelmű recept, hiszen a jövő orvostudománya is a személyre szabott gyógymódot helyezi előtérbe. Egy-egy eset ,,kibeszélése" azonban gondolatébresztő hatású, ráébreszt arra, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek, akik az adott körülményekkel szembesültünk, és segít megtalálni a megoldást.
Holtvágányon el lehet időzni egy darabig, de nem szükséges megvárni, amíg a síneket is felveszi a gaz.
,,A kezdet az, amely mindig hiányzik. Pedig nem nehéz a kezdetre rátalálni, hiszen nincsen más akadálya, mint a rögeszme, miszerint a kezdetet keresnünk kell. Az élet kegyelmes hozzánk, valójában minden pillanata egy új kezdettel ajándékoz meg" — vélekedik Gustav Meyerik, a XX. század egyik nagy gondolkodója.
Erről a témakörről szól ezzel az írással induló sorozatunk.
