Földije, barátja és osztálytársa, Sza­bó Gyula író szerint "életének egyik legboldogabb napja 1942. szeptember 14-én volt, amikor a székelykeresztúri gimnázium hűvös termének tehetségkutató melegében ott ült az ismeretlen, habár hozzá igen hasonló gyermektársak között — s a még ismeretlenebb tesztlapok között." Innen indul el "a jövő felé, amelyben a legfelsőbb tanulmányok elvégzése után egyetemi tanár és a történelemtudományok doktora lett, hogy végül visszaérkezzék a földhöz".
Kolozsvári egyetemi tanulmányai és a leningrádi aspirantúra befejezése után a Babeş—Bolyai Tudományetem lektora lett. De mivel a történelmi igazsághoz makacsul ragaszkodott, megfosztják kolozsvári egyetemi tanszékétől, és a nagyenyedi Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárba helyezik át, ahol 1968-tól 1977-ig hűségesen szolgálja a tudomány ügyét. Mint a hatalmas kollégiumi könyvtár igazgatója valósággal beássa magát az értékes gyűjteménybe. Akárcsak földijére, Hermányi Dienes Józsefre, rá is illett az "ambuláns bibliothéka" elnevezés.
Szállása a több, mint hűvös, sokszor teljesen fűtetlen olvasóterem egyik, tárlókkal elkülönített szeglete, fekhelye egy internátusi vaságy, benne ócska derékaljjal, kemény párna, szürke lópokróc. Kőrösi Csoma Sándor-i életmód ez. De soha nem panaszkodik, hiszen ott van körülötte az erdélyi tudományosság szelleme. "Szobatársa" Apáczai Csere János, Ajtai Abód Mihály, Bod Péter, Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gróf Mikó Imre, "a könyvtár-homályban / öreg könyvekbe bűvölt szellemek". Itt érzi magát igazán otthon. Éjszakákon át kutat, hogy minél több titkot megfejthessen. Barátai kéziratait olvassa, az Enyeden fellelhető adatokkal egészíti ki. Részben ezzel is magyarázható, hogy életművének papírra vetett töredéke a mai napig kiadatlan, befejezetlen vagy megíratlan maradt. Ő másokért élt! Kezdetben még hetente feljár Kolozsvárra, ápolja kapcsolatait a "kincses város" magyar tudományos életének jeles személyiségeivel, barátaival. Forrásmun­kák­kal látja el őket, melyeket hátizsákjában visz-hoz.
Mint az enyedi könyvtár legjobb ismerője valósággal elbűvölte látogatóit érdekfeszítő tudomány- és iskolatörténeti "kiselőadásaival", élővé varázsolta a könyvekben megörökített korokat és embereket. Azonban ez nagyon zavarta a hatalom embereit. A kollégium tanárai és diákjai tisztelték, rajongtak érte, hiszen mindig bizalommal fordulhattak hozzá tanácsért, útbaigazításért. Részt vett rendezvényeiken, a klubdélutánokon előadásaival gazdagította ismereteiket, a kirándulásokon együtt csodálták a festői tájakat, szórakoztató rendezvényeiknek mindig meghívottja volt. Felejthetetlen marad sokunk számára az a kirándulás, amelyet az ő terve alapján szervezett a kollégium Torockón át, felfelé az Aranyos mentén Topánfalvára, a scărişoarai jégbarlangba, Abrudbányára, a Detunátára, majd Zalatnán és Gyulafe­hér­váron át vissza Nagyenyedre. Láthatólag nagyon jól érezte magát a többnyire diákokból álló kirándulók közt, de sokat nem beszélt. Majd a Detunáta bazalt sziklaoszlopai fölött, a Tetőn elmondott mindent, amit tudnunk kell e festői vidék és Erdély történetéről. Sajnos, egy másik kirándulási terve, amelyet saját kezűleg vetett papírra, már nem valósulhatott meg.
A "szolgálatos fülek" szinte elviselhetetlenné tették számára az életet, de még mindig nem panaszkodott. Az egyre ádázabb üldözés következtében mind nagyobb nyomás nehezedett rá. Következett a száműzetés a száműzetésben. Áthelyezik a torockói általános iskolába a volt egyetemi tanárt, ahol történelmet és egyebeket tanított a kisdiákoknak. Még ez sem lett volna a legnagyobb baj, mert imádta megosztani tudását bárkivel. De felsőbb utasításra értelmetlen, bürokratikus feladatok végrehajtását kényszerítették rá: Erdély egyik legnagyobb tudósától naptári munkaterveket, lecketerveket kérnek, tőle, aki nagy gondolatait is legtöbbször apró cetlikre jegyezte le. Ugyancsak felsőbb "sugallatra" a faluban nem kap lakást, ha igen, nincs, mivel befűtenie. Kemény télben naponta több mint negyven kilométert ingázik fűtetlen buszon Nagyenyedre, ahol egyik barátja jóvoltából titokban meghúzza magát a kollégium bentlakásában. Ekkor már, mint üldözött szarvas, keresi a túlélés lehetőségeit...
A ma már ugyancsak néhai Balogh Dezső egyetemi tanár kollégája és barátja szerint "rövid élete talán egyetlen szerencsével ajándékozta meg: azzal, hogy szülőfalujában, Var­gyason fejezte be". Barátai segítségével sikerült hazakerülnie oda, ahonnan indult. Több ezer kötetes könyvtárát, amelyet hátizsákban hordott le Enyedre, tisztelői elrejtették a kollégiumban, majd szülőfalujába szállíttatták egy hatalmas kamionnal...
Borbáth Károly 1980. április 20-án halt meg szülőfalujában tragikus hirtelenséggel. Temetésén néhány enyedi barátja is részt vett. A kolozsvári egyetemi tanárnak életébe került, hogy igen sokat tudott, és ragaszkodott a történelmi igazsághoz. Ezért lett osztályrésze a Mikes Kelemen-i sors: a bujdosásban is bujdosnia kellett.
Ha élne, most nyolcvanéves lenne, de mi, enyedi barátai, ismerősei a negyvenkilenc éves Borbáth Károly emlékét őrizzük és ápoljuk, aki ma is hiányzik nekünk.
JÓZSA MIKLÓS