A csavargyár a megye legfontosabb üzemei közé tartozott, a kézdivásárhelyi ipari negyed valóságos királynője volt, mely ráadásul igazi országos jelentőségű vállalattá nőtte ki magát.
Ma is kelendő áru A szerző felvétele
Vatta volt a fülében
Annyira kirakatüzemnek számított — és az nem kis előnyökkel járt —, hogy hírhedt munkalátogatásain maga a Vezér is nagy előszeretettel kereste fel. Jakabos Csaba korábban jó humorral mesélte el egy interjúban Kocsis Cecíliának, hogyan viselkedett a kondukátor, a tűzzel-vassal iparosító nagyfőnök egyik üzemlátogatása alkalmával. Legyen szabad egy pillanat erejéig felidézni e vezényelt hurrázástól harsogó korszak emlékét:
"— Érdekes történetek keringenek a városban Ceauşescu csavargyári látogatásaival kapcsolatosan.
— Arra gondol, amely szerint zöld olajfestékkel fújtuk be a bokrokat? Természetesen, nem igaz. Az viszont igen, hogy előtte napokig állt a gyár, folyt a készülődés a fogadására. Kétszer járt nálunk, igyekeztem folyton beszélni hozzá, hadd ne jusson szóhoz. A látogatása végén vettem észre, hogy vatta volt a fülében. Mindenesetre mégiscsak jók voltak valamire ezek a »munkalátogatások«, egy darabig így jutottunk hozzá újabb pénzalapokhoz, Ceauşescura hivatkoztunk: az Elvtárs javasolta stb. Tudtuk, senki meg nem kérdezi tőle."
Érdekes még az interjúban, amit az akkori szakik munkakultúrájáról, e "Janus-arcú" kérdésről mond volt vezérigazgatójuk: "Ilyen alacsony fizetések mellett nem is lehet más a hozzáállás. Csak a jól megfizetett szakembertől lehet elvárni a teljesítményt. A munkások nagy többsége úgy jött be a második vagy harmadik váltásba, hogy egész nap kaszált vagy pityókát szedett. De azért jól dolgoztak, jól képzett szakemberek voltak mind. Egy bizonyos fokig. Mert lehetőségük nem adódott a továbbfejlődésre. Azok, akik a sok leépítés után maradtak, megmérethettek volna bármelyik európai szaktársukkal. Nekik anyagi biztonságot kellett volna teremteni, mert úgy nem működik, hogy a műszakban pihenem ki a szénacsinálás fáradalmait." (Székely Hírmondó, 2002. március 1—7.)
Előkészületek
A csavargyár termékeny külföldi partnerkapcsolatokat épített ki, termelése olyannyira exportorientált volt, hogy várható magánosítása határokon túli érdeklődésre méltán tarthatott számot a leghitelesebb cégek részéről is.
Ennek tudatában a gyár vezetősége körültekintéssel látott hozzá az átmeneti előkészületekhez. A szabadpiaci belépésért egy volt szocialista üzemnek nyilván nem kis árat kellett fizetnie, ha azonban kapacitásait közben megőrizheti, és megkapaszkodhat a tőkés rend talajában, az oltalom fejében a nemzetközi tőkétől való függést érdemes lehetett volna vállalni. Helyi szinten több száz család, több ezer ember, a város lakossága negyedének a megélhetéséről volt szó, üzletileg pedig nem akármilyen ütőerőről. Tőkepiaci, gyártóképességi értékekről, működő és viszonylagos, de tényleges versenyképességű technológiáról. Nem csoda, hogy sok és sokféle érdekcsoport vetett rá szemet. Hogy végül egy svihák viszi el a pálmát, akinek a nyomában pusztulás és biztos romlás jár, a vezetők még csak nem is sejtették. De amire ők korábban támaszkodtak, és amitől az utolsó pillanatig függtek, az állami gépezet ebek harmincadjára jutott közben. Mintegy kivetkőzve önmagából és visszaélve jogosítványaival, szabályosan elárulta és kijátszotta a középszintű irányítói struktúrát. Hogyan is történt?
A személyes kapcsolatok többet érnek, mint a piaciak
— Előnyük nem lehetett jelentéktelen: mivel kivitelre termeltek korábban is, ennek hasznát kellett volna látniuk a magánosításban. A kilencvenes évek elején, emlékszem, német meg más kereskedők rajzották körül az üzemet...
Jakabos Csaba: A személyes kapcsolatok többet érnek, mint a piaciak, mert azok mindig tudnak piacot teremteni. Német és osztrák gyártók, de kereskedők is kapcsolatban álltak velünk, nem egy közülük barátom volt. Mi történt termelésünkkel? 1990 után csökkent, mert a belföldi kereslet hatalmasan visszaesett, a külföldi azonban megmaradt. Abból éltünk 2000-ig. Közben megalapítottunk egy magyar céget, és elfoglaltuk az egész magyar piacot. Ma Magyarország a legnagyobb csavarkereskedő, ehhez mi segítettük hozzá. A mostani Iron Trade-nek Kézdin, melynél dolgozom, ötvenszázalékos tulajdonosa e magyar cég.
— A nyugati kapcsolatok hogyan alakultak?
— Nyugati terjeszkedésünk lassult. Közbejött néhány dolog. Az egyik a piaci kérdés. A piacot Kína nagyon durván és erőszakosan kezdte elfoglalni dömpingáron kínált termékeivel. A másik zavaró körülmény nálunk lépett fel: hanyatlott az acélgyártás és az acélellátás. Jött továbbá az energiaválság, rá a dollárválság. Az acélárak felmentek. Hol nem volt megfelelő acél, ha meg volt, túl drágán adták. Erre hoztunk máshonnan, még Oroszországból is. Úgy ismertem meg az említett magyar fiatalembert, aki oroszul jól tudott. Később aztán csavarkereskedésre specializálódott. Ő importált nekünk az Urálon túlról acélt. A legjobb minőségű acél volt huszonöt évi csavargyári pályám alatt. Óriási előnye a hazaiakkal szemben, hogy tiszta volt, a csavargyártáshoz arra van szükség. A hazai vagy európai acél általában ócskavasból készül, ezért mindenféle más elem is belekerül, és ezek a csavargyártás fontos szakaszában, a hőkezeléskor nemkívánatos meglepetéseket okoznak. Vagy túl kemény, vagy túl puha, vagy túl törékeny lesz a termék a maradék anyagok miatt. Az oroszok viszont olyan ércből dolgoznak, mint például a magnyitogorszki, melynek hetvenszázalékos a vastartalma. Az arra szálló repülőknek kilendül az iránytűje az ottani föld alatti készletek miatt.
Forgótőke nélkül
— Keletről hoztak nyersanyagot, és a csavart Nyugaton értékesítették volna?
— Igen, de egy hatalmas pénzügyi hátrány nehéz helyzetbe hozott. Tőlünk a forgótőkét a bankokhoz központosították. A Petre Roman-kormány egyik legnagyobb bűne. A bankok privatizáltak, és egy év múlva saját pénzünk használatáért hetven-nyolcvan, majdnem százszázalékos kamatot fizettünk. Hitelezési határnak nevezték azt, amit mi termeltünk ki, ott tartottuk a bankban, s amit kamatra adtak kölcsön. Az acélt előre ki kellett fizetni, másképp nem lehetett hozzájutni. A leszállított áruért én külföldről három hónap elteltével kaptam meg az árát. Ez az európai úzus. Ezt a három hónapot valahogy ki kellett húzni, ahhoz forgótőkét kellett a banktól igényelni, s arra nyolcvanszázalékos kamatot számítottak rá.
— Szorultságukból hogyan próbáltak meg kitörni?
— Sikerült bevonnunk a többi hazai csavargyárat is egy közös vállalkozásba, hogy legalább külföldön ne versenyezzünk egymással. Közös céget alapítottunk egy svájci vevőnkkel, aki elég biztos piacot tudott biztosítani. De a svájci piac nem nagy. Raktára volt Milánóban, az északolasz régió már többet igényelt. A bukaresti központ már megszűnt, és nem volt, amin keresztül exportálnunk. A közvetlen export veszélyes volt számunkra, főleg a Har—Kov-jelentés parlamenti vitája után minket a szekusok nagy gyanakvással figyeltek... Akkor, 1991-ben alapította meg a négy hazai csavargyár és a svájci Technobolt cég a Tehnoinvestet Bukarestben, és azon keresztül vittük ki a szállítmányokat. Sikerült úgy megegyeznie az acélgyártókkal, hogy devizában fizeti őket. Amit csak lehetett, mindent engedélyeztetett Bukarestben. Nekünk szállították az acélt előre, ő utólag devizában kifizette. Folyt a csere.
Széthúzás
— Az a bizonyos Vasilescu, akiről már írt a lapunk.
— Igen, ő is. Muszáj volt, az ő neve jobban csengett, ugye, a mienknél. Aztán ő is, mint mindenki abban az időben, egyre inkább a saját érdekét tolta előtérbe. A Tehnoinvestnek az lett a veszte, hogy mindenki másfelé kezdett húzni. A többi csavargyár nem tartotta be tovább a megállapodásokat. Kezdetben úgy gondoltuk, ha a Tehnoinvest megerősödik, egyenként megvásárolja a csavargyárakat, és kialakul egy erős vállalkozás, mely exportra termel. Kínában léteznek ma ilyen csoportok, holdingok, konszernek. Az egyéni érdekek ezt szétrombolták. Én kitartottam becsületesen, mint minden hülye magyar. A társak úgy hitték, ők jobban tudják. Vasilescunak hiába mondtam, szálljunk be az importba is. Ugyanis olcsó kínai facsavarokat stb., amit mi nem gyártottunk, kezdtek növekvő tételekben behozni Romániába. Akik akkor ezt kézbe kaparintották, ma milliárdosok. Nem hallgattak rám, hanem a Moulinex francia céggel háztartási gépeket hoztak be a megmaradt devizával, Bukarestben üzletet nyitottak, mely aztán bebukott. Óriási volt a konkurencia, nem bírták. Ezzel foglalkoztak, a csavarral kevésbé. Utóbb a kézdi gyárral még két közös vállalatot hoztunk létre, az egyik a GARO volt, mely ma is él Kézdivásárhelyen, negyven embernek ad munkát és kenyeret. Szárnyasanyákat, csavarokat, pillangósokat gyárt, és 98 százalékban ma is exportra termel. Jellemző: szerepelt egy 1992-es belbiztonsági anyagban, hogy úgymond külföldi érdekeket szolgálna... 1993-ban egy másikat is létrehoztunk a Gewaggal, amit a csavargyár magánosítása után átköltöztettek Marosvásárhelyre, és átadták a Şurub Trade-nek.
— Ennyi maradt mára a csavargyárból?
— Ennyi. Mindkettőt én alapítottam, résztulajdona volt benne a csavargyárnak. Szerencsére, mielőtt Erdély Ede beugrott volna, az olasz kivásárolta a gyár részét, így a GARO ma is megvan. Az akkori Állami Vagyonalap engedélyével eladtuk azt a részt az olasznak.
Magánosítási puhatolózások
A csavargyári privatizáció maga a legcsúfosabb csőd, iskolapéldája annak, hogyan nem szabad levezetni egy ilyen ügyletet. Láthattuk, hogyan jutott az üzem érdekvédelme ebek harmincadjára, hogyan marta szét az addig irányító intézményeket a közelgő tulajdonváltás felszította önzés, hogyan gyengültek meg azok erkölcsileg és szervezetileg odáig menően, hogy már csak önös céljaik szolgálatát tartották szem előtt. E folyamatot azonban nemhogy visszafordítani, megállítani sem lehetett, elképesztő dolgok következnek: a javak elkótyavetyélése és a termelői, valamint a dolgozói érdekek lábbal tiprása. Jakabos Csaba azt állítja, voltak, akik utóbb szemrehányást tettek neki, amiért nem törekedett saját hasznára magánosítani a céget. Az illetők nyilván azt gondolják: jobb egy működő gyár egy kifosztott romhalmaznál. Ő arra hivatkozik, erkölcsi tartása nem engedte meg, hogy visszaéljen helyzetével.
— Én tudtam, állami alkalmazott vagyok, nem tehetem meg. Lehet, hiba volt, lehet, nem, részemről nem tartom annak. A magánosítást persze elő kellett készíteni. Ismerve a gyár világpiaci helyzetét, szerettem volna egy tőkeerős csoporthoz kapcsolni, mely biztosítja számára a piacot. Lett légyen az kereskedelmi vagy gyártásban érdekelt csoport. Az egyik lehetőség, a német iparhoz való kapcsolódás azért hiúsult meg, mert barátom, az egyik nagy cég vezetője, aki érdeklődést mutatott, rákban megbetegedett, és meghalt. Erről ennyit. A másik lehetőség kimondottan érdekes. Magyarországon jártamban megkeresett George Hemingway magyar származású amerikai üzletember, aki ott vendéglők tulajdonosa ma, és pártolja a művészeteket, mi több, a Honvéd futballcsapatot is megvette. Amerikában pizzasütő hálózata van. Ő azt mondotta, besegít, megveszi a gyárat. De rosszul kezdhette, mert a bukaresti Állami Vagyonalapnál egy ideig hitegették. Mi történt, mi nem, amikor az első licitet kiírták, ajánlata két órával azután érkezett meg, hogy a versenytárgyalást befejezettnek nyilvánították. Azaz mivel nem jelentkezett úgymond senki, másodszori kiírásra adtak utasítást.
*
A határidőkkel el lehet játszadozni, a pályázatokkal szintén, ehhez hasonló furcsa fejlemények még szerephez fognak jutni e szomorú történetben.
