Néhány évvel ezelőtt egy anyaországi barátom muszlimmá lett.
Egészen komolyan gondolta a dolgot, azóta is (igaz)hívő ember. Kicsit csóváltam a fejem, aztán mondom magamnak, nem tragédia, valahol mégiscsak testvérek vagyunk mi Ábrahám kebelén, keresztények, muszlimok és zsidók, bármilyen balhés család is vagyunk amúgy.
Na de eljött az idő, amikor találkoztunk egy üveg sör meg egy ásványvíz mellett. Mondom neki: Ember, megértek én mindent. De azt áruld el, hogy az Istenbe’ lehet kibírni egy életet disznóhús nélkül?!
Amire Ő azt mondta: "Miért, hogy lehet kibírni egy életet egyetlen nővel?!"
Ami korrekt, az korrekt, majdnem igazat adtam neki.
Azért mégsem. Mert most, ahogyan telnek az évek, negyvenévesen egyre fontosabb számomra a szalonna, és egyre kevésbé fontos a... izé... khm, na.
Valamikor fiatal koromban egész kondákat adtam volna egy picurka hmmm..., na meg most a szalonnaevést is nehéz abbahagyni, jöjjön bár minden csábosságával a Miss Hustler.
A potenciának vagy libidónak ehhez semmi köze. Öregedünk és bölcsülünk.
Olyan nékünk, erdélyieknek ― különös tekintettel a székelyekre ― a szalonna, mint eszkimónak a fókazsír, és amerikainak a hamburger. A szalonna akkor is jó, ha éppen rossz.
Rossz szalonna nincsen, csak jóllakott ember.
Az ember legfinomabb barátja a disznó.
A koleszterint, akárcsak a női orgazmust, gonosz, liberális emberek találták ki, hogy többé semmiben ne találjunk örömet.
Erre azért falni kellene egyet, vereshagymával, házikenyérrel, szalonnát. Meg némi pálinkát is utána. Mert ez köztudomásúlag elégeti a női(es) sivalkodást.
Ahol disznó van, ott ember is van, legalábbis volt.
Ahol ember van, ott disznó is van, még olyan helyeken is, ahol a disznyó tisztátalan állatnak számít, és ezt semmiféle háremmel nem lehet kompenzálni.
Szeret minket a Jóisten, adott disznót, ha nem nekünk, akkor a szomszédnak, sógornak, rokonnak, aki ad kóstolót.
Jómagam az év 365 napjában napi háromszor vagyok képes szalonnát enni, füstölve, abálva, sütve, egyszer még nyersen is megkóstoltam, ez azért nem nekünk való, ezt hagyjuk ki.
A rendes szalonnában van egy kis húscsík, ami a rendes mészáros keze munkáját dicséri, a rendes szalonnát megáztatják sós vízben, a rendes szalonnát megfüstölik, a rendes szalonnát bepaprikázzák és megfokhagymázzák, a rendes szalonna kemény és omlós, mint a mogyoró, a rendes szalonnának a bőréhez képest a rágógumi tápos úri faxni.
Ha nem rendes a szalonna, akkor is tud finom lenni, lehetőleg ne legyen két ujjnál vastagabb.
Ha vastagabb, akkor is lehet finom.
Ha én költő volnék, ami nem vagyok, bármennyire is elvetemült legyek, ódát írnék a szalonnához.
Próbáljon csak meg egyszer valamiféle elvetemült vegetáriánus fehérnép szűzpityókalevest vinni például egy csángó kaszásnak. A kórházi kezelés felét állom.
És most szívéhez kaphat mindenféle orvos, egészséges életmód hirdetője, a Krisna-hívőkről nem is beszélve. Nem én mondom, a történelem mondja: lényegesen kevesebb ember halt meg a szalonna miatt, mint ahányan amiatt, hogy nem volt szalonnájuk se’.
A disznónak, ami amúgy szimpatikus állat, és ilyenekkel már megtanultunk együtt élni a világnak ezen szegletén: egyetlen célja van: táplálni bennünket. Semmiféle más szerepe nincs az evolúciós láncban. Ha a disznók kihalnának, amitől Isten is őrizzen bennünket: mindössze "csak" az emberiség jobbik része halna meg, és maradnának utánunk a planktonok, ami engem speciel kicsit vigasztal.
Gyimesi ember lévén, még annyit mondanék, hogy aki nem tud bicskával, házikenyérrel, jó túróval és vereshagymával szalonnát enni, az tekintse magát a civilizációs versenyfutás örök vesztesének.
