...a Gyimes völgyébe, Borospatakára invitáltak az ország egyetlen, falurésznyi, télen is az élet füstkarikáit pipáló, jó leheletet eregető rusztikus falusi tájházcsoportjába, amelyet én Háromszéken részben a csernátoni Haszmann Pál Múzeumhoz tudnék csak hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy ez a muzeális értékű tájházegyüttes és ennek ,,lakóit" kiszolgáló, a helyi építészeti hagyományok ápolására alapozott melléképületek is tájba illeszkedők, és a skanzen törzshelye Borospataka lapályára telepedett, de Gyimes völgyéből, a Csíki-medencéből idetelepített épületek egész hegyoldalt lefoglaló területen szépségeskednek.
Meghívóm, Szász István mérnök-tulajdonos borospataki adjutánsa, Molnár Sza­bolcs, egyébként a tulajdonos veje, a Három­szék Táncegyüttes volt prímása, aki előzetesen annyit árult el, hogy két évvel ezelőtt vásároltak egy kocát — ezzel kezdődik a me­se —, ennek malackái születtek, ezek mostanra süldővé cseperedtek, és mivel a téli szezon­ban az ellátást igénylő családok nem adják egymásnak a kilincset, s nincs annyi vendég, akinek a disznókőtséggel szolgálhatnának, úgy döntöttek, hogy a Boros Pan­zió baráti köréből disznótoros vacsorára invitálnak egy, a táncház csűrét megtöltő társaságot, s erre az alkalomra meghívják Seprődi Józsefet, a Küküllő menti borászat híres nagy­mesterét, és egy borkóstolót is összehoznak.
Számomra a meghívás imponáló volt, nem­csak meseszerűsége miatt, hanem azért is, mert a tavaly nyáron két szép napot tölthettem Borospatakán az ott ,,edző" háromszéki Száz­lábú együttes meghívottjaként, s ennek programjába még az is belefért, hogy a táncosok számára szervezett szekértúra kapcsán feljuthassak a gyimesi hegyek egyik csúcsára, az Apahavasra, az ezeréves határra emlékeztető keresztig, ahonnét beláthattam a Csíki-havasok nyár fényében pompázó panorámáját.
Milyen lehet ez a táj télen? — villant át rajtam a gondolat —, és máris igent mondtam a meghívásra.
De hogy az elejtett mesemotívum szálát tovább gombolyítsam: a borkóstolással párosított disznótoros vacsorát is mese jellegűnek véltem abban a mesés tájban, ahol a szokások is a mese és a népdal, a népzene világából nőttek ki, együvé tartoznak, s a mesemotívum is izgatott, hogy a nyári vendégseregek ételmaradékán süldővé cseperedett malacokat — csak valami uniósok ezt meg ne hallják — hagyományos módon levágják, a helybéli asszonyok feldolgozzák, ezeket a finomságokat vendég- és baráti körüknek felkínálják, s ezzel a téli traktával spórolják meg a költséges téli takarmányt.
Az is a borospataki mesevilág része, hogy tavalyi riportjaimban hiába kóstolgattam a Borospatak néveredetét, ahol egyetlen szőlővenyige sincs, s aztán jobb híján arra gondoltam, hogy az áfonya-, szamóca- és szilvapálin­ka világában valaki Boros nevűről kaphatta a pa­tak és a völgy a nevét. És tessék, most a Kü­küllő menti borász, Seprődi József, aki egyéb­ként Seprődi János híres folklorista unoka­öccse, és néhai Seprődi Kiss Attila színházi rendező unokatestvére, egyszeriben értelmet adott a pataknak-völgynek, mert a legalább tízféle borkóstolás során a poharakban gyöngyöző nemes nedű maga is emlékezetessé tette ezt az estét. És ennek aromáit dúsította a szőlőtermesztéssel és a borászattal kapcsolatos, színes és nagy műveltségről, fantasztikus helyi és világszintű tájékozottságról tanúskodó, minden tudóskodó, beszédbéli cifrálkodást mellőző, órákon át tartó értekezése, majd az ezt követő baráti beszélgetések áradata.
A borász boraihoz illő, ünnepélyességet sugárzó ruházata, a palást és az ehhez illő fejfedő külön élményt nyújtott, s ez hadd juttassa eszembe, hogy a kóstolót töltögető fiatal páros — menyecske és férfi — a maga puritán öltözetével a villanyfényben csillanó fehérborok — volt vörös is — aranyló tisztaságához igazodott, akárcsak a borbemutató szép szavak, a szamóca, az eper, a zsálya, a hárs, a málna ízét a szánk szélére hozó hasonlatokat és kifejezéseket.
És hogy a kép teljes legyen, az étkeket helyi népviseletben, ünnepi öltözetben tálaló asszo­nyok is ehhez a mesevilághoz tartoznak. És zene! A legjobb együttesek szintjén elő­adott zene a kitűnő akusztikájú táncházban, ahol senkinek eszébe nem jutna, hogy rágyújtson. Ez természetesen kioldja a vendégekből a nótázó, népdalozó kedvet és érzelmeket (csupa-csupa népdal, kurucdal, negyvennyolcas ének tölti be a táncházat) és a táncos lábú fiatalokból a táncos kedvet és örömet.
És, csodálkozásomra, Szász István vállal­kozó mérnök maga is az álla alá illeszti a ,,szá­razfát" (felvételünk), és prímás vejével, Molnár Szabolccsal együtt muzsikál a zenekarban. Profi, illetve képzett népzenészi szinten.
Bajna György író, költő, újságíró társaságában ülök, aki egyébként gyergyói, s a Kü­küllő menti Borbarátok tagja, páratlanul gazdag népdalkincs birtoklója — fia, Gyuri, bőgős a zenekarban —, két népdal között súgja: a Háromszék Táncegyüttes rendkívüli erénye, hogy zenészeit, táncosait, népdalénekeseit Szé­kely­föld egészéről verbuválta, akik helyüket is gyakran változtatták, s ily módon elsősorban Erdélyben, de a Kárpát-medence egészében, sőt, Európában is széles körben tették ismeretessé a magyar és csángó népdalkincset.
Magam az együtteseknek erre a funkciójára nem is gondoltam, de ha már a jelenségre a zenekedvelő szomszédom figyelmeztet, ehhez kapcsolom azt is, hogy Seprődi József borász kiváló prókátorként ugyanezt teszi az erdélyi, főleg a Küküllő menti borokkal, de el nem mulasztja, hogy Tokajt, Kotnárt, Bada­csonyt, vagy akár Észak-Amerikát, Dél-Af­rikát, Chilét, Brazíliát, Ausztráliát a boraik kap­csán szóba ne hozza. Az észak-amerikai szőlőtermesztés atyjáról, Haraszty Ágostonról külön kiselőadást tartott, a nemrég elhunyt Lász­ló Gyula franciahoni és dél-afrikai borász­ról ugyancsak, aki Valea Călugărească bo­rá­sza­tának főembereként telepedett ki Francia­or­szág­ba. Seprődi József mestere-mentora, Csá­vossy Gyurka bácsi már közös ismerősünk.
Mikor a csíkszépvízi vízválasztón menet átlibbentem, a Gyimes völgye két arcát mutatta: az északi hegyoldalak hófehérjét, a hatalmas hegyoldali legelőkön a hóból kikukucskáló fenyőket, a déli oldalakon a rőtbarna kaszálókon strázsáló fenyőfák karácsonyfagyertyaként fekete lángon lobogtak.
És másnap reggelre mit nem ád az ég, arasznyi szűz hó hullott, s így a Gyimes völgye megmutatta számomra a harmadik arcát is, hisz feledhetetlen nyári képét már a múlt esztendőben láttam.
Útban hazafelé több ízben is megálltam fo­tózni, s az is mesébe illő, hogy több kocsi is fékezett, afelől érdeklődve, hogy segíthetnének-e valamit, ha a kocsim csütörtököt mondott. Mondtam, hogy szombat van, nincs semmi gond, s közben mind az járt az eszemben, hogy micsoda élménytől fosztják meg magukat azok, akiket inkább érdekel a Vörös- vagy más tenger. Ezzel nincs is gond, de a Gyimes völgyét, és általában a Keleti-Kárpátokat, Ojtozt, Kommandót, a Kormos völgyét, s a többieket, a Hargitát, a Bucsint — nem sorolom tovább — kihagyni, gyerekeinket, unokáinkat ettől az élménytől, a mesék valós világától megfosztani nem vétek, hanem bűn. Örömmel figyelem, mennyit erőlködünk, hogy sípályáink, szánkózóterepeink szülessenek ott is, ahol a tél csapodár és csalfa. Itt, akárcsak Kommandón, hatalmas hegyoldalak tartják hasukat és horpaszaikat, hogy ha másképp nem, nadrágfékkel próbáljátok ki!
Bajna György barátom megjegyzését kiegészítve s a gondolatot tovább fűzve népi együtteseink, táncosaink, zenészeink dalban-táncban együvé hozzák azt, ami együvé tartozik: Székelyföldet.
De nem csupán a népzene, néptánc és muzsika, a hagyományos disznóvágás, a helyi viselet, a szokások azonossága és különlegessége, az emberek beszéde, szíves vendéglátása, a táj kinézése szintén együvé hozza azt, ami a legfontosabb.
A borospataki borkóstolón, a disznótoros vacsora közben többféle meghívás is elhangzott. Ez is az összetartozás, az összefogódzás előétele és boros megszentelése.