,,A vers is olyan, mint a lábbeli, csak lelki lábbeli. Olyan, hogy öregember, öregasszony korotokig mind nőhettek belé, de nem tudjátok kinőni."
Több száz zsibongó gyerek és kíváncsi felnőtt gyűlt össze a kézdivásárhelyi Vigadóban, hogy közösen szavalhassanak és énekelhessenek Kányádi Sándorral a Magyar Kultúra Napjának tiszteletére. Ismert és ismeretlen verssorok egyszerre csendültek fel ismert és ismeretlen emberek szájából. A teremben érezni lehetett a közös cél erejét, és úgy csüngtünk Sándor bácsi szavain, mint gyümölcs a fán.
,,Én lényegében ellazsáltam az életemet azzal, hogy találkoztam, akivel csak lehetett." És találkozott velem is, sikerült azon szerencsés emberré válnom, aki egy rövid beszélgetést folytathatott Sanyi bácsival.
— Életében először mi késztette alkotásra?
— Nézd, drágaságom, minden valamirevaló gyermek kicsi korában megpróbálkozik írással, versírással, aztán az okosabbak abbahagyják.
— Gyerekkorában gondolta valaha is, hogy elismert költő lesz?
— Én ilyesmire nem gondoltam, az ember csupán ír egy verset. Aztán elég öreg voltam már, amikor megjelentek verseim, húszéves is talán. S én még most sem gondolom, hogy költő vagyok, ezt majd ti döntitek el, s az unokáink. Ha ők is emlegetni fognak, akkor valószínű, hogy költő voltam.
— Mi a legnagyobb elégtétele az életben?
— Nem tudom. Egyrészt van két ügyes fiam, egyelőre két unokám, 52 éve vagyok házas, van, hol laknom, van fedél a fejem fölött, és azt hiszem, hogy nem töltöttem haszontalanul az életemet.
— Miben látja az irodalom szerepét ma?
— Az irodalom szerepét? Attól függ, hogy ki mit akar látni benne. Valahol mindenféle írás irodalom. Aki írni akar, az anyanyelvbe kapaszkodik, és az akar valamit azon a nyelven. Ezt általában olyan emberek teszik, akikben nem áll meg a szó, s van, aki papírra is veti. A szerepét abban látom, ha hasznát veszik az emberek, a szépet akaró emberek.
— Mit üzenne a diákíróknak?
— Azt, hogy föl a fejjel, és arra kell gondolni, jobbak lesznek, különbek lesznek, mint az elődök. A nagy elődökre tekintsenek, mondjuk, Petőfi Sándort akarják túlszárnyalni, vagy Vörösmarty Mihályt, vagy éppen Kölcsey Ferencet (és Kányádi Sándort — a szerző megjegyzése).
És lassan kiürült a nagy terem, elaludtak a fényei. A színpadon maradt egy asztal és két pohár. Mindenki tudja, az egyik Kányádi Sándoré volt. Mindenki tudja: ott ültem az egyik székben, olyan székben, amilyenben soha azelőtt.
Ugron Nóri
