Úgy tűnt, megszűntek a magyar—román konfliktusok mostanában — gondoltam én. Interjúalanyom, Laci a brassói Transilvania Egyetem elsőéves hallgatója.
— Miért választottad a brassói egyetemet?
— Fontosnak tartottam, hogy román nyelvű oktatásban legyen részem. Azt gondoltam, így könnyebb lesz majd elhelyezkedni akár egy román munkahelyen is a későbbiekben. Az is fontos volt, hogy a közelben maradjak, így minden a brassói egyetem mellett szólt.
— Mi volt az elképzelésed, és mi történt ehelyett?
— Egy komoly, nagyon rendszerezett egyetemre számítottam, ahol minden gördülékenyen működik, a diáktársaimmal szemben nem voltak elvárásaim. Az egyetem kicsit sem olyan komoly, mint amilyenre számítottam. Ha egy szóval kellene jellemezni, a hanyagság lenne, hiszen több ezer hallgatójuk van, mégsem szolgálnak például egy naprakész honlappal, ahonnan megszerezhetné az újdonsült egyetemista órarendjét. Egy épület oldalára kiragasztott, kézzel írt papírdarabról próbálta több száz egyetemista tolongva leolvasni az órarendet, melyet órákba telt megérteni.
— Milyen az átlagos tanár-diák kapcsolat az egyetemen?
— Úgy gondolom, hogy az én kapcsolatom a tanárokkal nem nevezhető átlagosnak, mert magyar vagyok. S bár nevetségesnek tűnik, hogy a tanárok felnőtt, elismert létükre nem azzal foglalkoznak, hogy embereket, szakembereket képezzenek belőlünk, hanem folyamatosan megaláznak, mert magyarok vagyunk, sajnos, ez történik. A kommunikációtanárunk például már az első órán kiemelte a magyarokat, és melegen ajánlotta nekik, hogy folyékonyan beszéljenek románul, mert ha nem, gondok lesznek. Ezzel természetesen egyetértek, hiszen egy román nyelvű egyetemen nem lehet másként boldogulni, de emberi jóérzés kérdése csupán, hogy ha egy olyan diák, aki nem anyanyelvi szinten tudja a nyelvet, nem ért meg mondjuk egy szakszót, és rákérdez a jelentésére, akkor elmagyarázzák neki. Ez azonban nem mindenkinek ennyire egyértelmű. Felháborodnak, hogy nem érted, és helyreküldenek.
— Vannak ismerőseid, akikkel szintén ez történik?
— Ismerek, természetesen, több régi évfolyamtársat is, és közülük többen ilyen helyzetben vannak, főleg azok nyelnek le sok rágalmazást, akik bentlakásban laknak. Elszomorító azonban az is, hogy magyarok egymás közt románul beszélnek. Úgy tesznek, mintha tizennyolc évig nem beszéltek volna magyarul, vagy nem magyarok között nevelkedtek volna, teljesen elfelejtik identitásukat.
— Gondolom, nem általánosíthatunk ennyire. Voltak kellemes meglepetések?
— Természetesen, van néhány kellemes meglepetés. Érdekes észrevételem volt, hogy azok a hallgatók, akik nem olyan városban laktak eddig, ahol magyarok is élnek, teljesen pozitívan fogadnak minket, előítéletek nélkül. Emellett vannak olyan tanáraink is, akik kifejezetten tisztelnek minket, állításuk szerint azért, mert sokkal illemtudóbbak vagyunk társainknál.
Sajnos, a pozitív vélemények eltörpülnek a negatívak mellett. Talán ezért döntött Laci is úgy, hogy még fél évig marad, lenyeli a megaláztatásokat, aztán ugyanezt a szakot valahol máshol folytatja. Egy olyan városban, egy olyan egyetemen, ahol egyenrangú, és végre a tanulásra figyelhet, nem arra, hogy milyen újabb megalázó minősítést kell szó nélkül tűrnie.
Gazda Emese
