— Változott valamit az életed az Erdély Hangja óta? Ha igen, miben?
— Annyiban, hogy újságírók keresnek meg interjúért, kaptam már néhány zenekari ajánlatot, meg persze beindult a komponálás, tehát nem mondhatom, hogy unalmasan telnek napjaim.
— Minden egyes alkalommal, amikor színpadra álltál a verseny folyamán, a közönség őrjöngött. Te mivel magyaráznád ezt? Miben látod az előadás sikerét?
— Az igazság az, hogy nem tudom megmagyarázni, mert szerintem voltak még nagyon jó előadók. Talán annyit tudnék felhozni, hogy valahányszor, mikor felléptem a verseny színpadán, szívből-lélekből próbáltam énekelni. Ebben sokat segített az is, hogy saját magunk választhattuk ki a dalokat, így nyilván olyant visz az ember, ami erőteljes érzelmeket vált ki belőle.
— Milyen érzés volt úgy állni a reflektorfényben, hogy közben egy teremnyi ember állva tapsol?
— Felejthetetlen érzés, és ugyanakkor sokkoló, mivel ilyen velem még soha nem történt, és nem gondoltam volna, hogy a közeljövőben előfordulhat. Ezért is képtelen voltam megszólalni egypár percig.
— Egy korábbi interjúdban azt nyilatkoztad, hogy szeretnél zenekart magad mellé. Van már elképzelésed, hogy kik lehetnének a banda tagjai?
— Ez így igaz, szeretnék egy zenekart a hátam mögé, és már nagyrészt meg is vannak a zenészek, akik majd erősítenek a színpadon. Persze, még hosszú felkészülések előzik meg az együtt zenélést.
— Hol koncerteznél a legszívesebben?
— Igazából bárhol szívesen koncerteznék, ha igény van rám.
— Vannak saját szerzeményeid? Ezek közül választasz a videokliphez?
— Igen, vannak, és a kliphez a dal mindenképpen saját lesz.
— Melyik a kedvenc dalod és előadód? Miért?
— Amikor felteszik nekem ezt a kérdést, mindig el kell gondolkodnom, mert sok mindent hallgatok különféle előadóktól, különféle stílusban. Így az a kedvenc előadóm vagy dalom, ami éppen a zenelejátszómban van.
— Mi az első emléked a zenéről?
— Első emlékem a zenéről annyira régi, hogy lehet, igaz sem volt. Meséltem a szüleimnek erről, és azt mondták, hogy ilyenre ők nem emlékeznek. Talán csak álmodtam, de azért elmondom. Egészen kicsi voltam, és a szüleimtől kaptam egy játék gitárt. Ment valami zene a tévében, mire én elkaptam az új játékomat, és elkezdtem eszement módon rockozni. A nagy fejrázásban beleütöttem a buksimat a gitárba. Persze, sírás lett a vége, hisz nagyon kicsi lehettem. Utána, ami tényleg valós, ha az előzőt nem lehet bizonyossággal annak nevezni, az, amikor a szüleim megvettek egy orgonát, és én többszöri próbálkozás után eljátszottam a Kicsi kutya tarkát, s annyira büszke voltam magamra.
— Mikor álltál először közönség elé?
— Körülbelül 12—13 évesen kerültem be első zenekaromba billentyűsként. Az első bulin úgy meg voltam ijedve, mert egy csomó ember figyelt, hogy rá sem mertem nézni a közönségre. Bebújtam a hajam mögé, és úgy játszottam végig az egész koncertet.
— Volt olyan ember az életedben, aki az éneklésben nagy hatással volt rád?
— Igazából egyedül kezdtem el énekelni. Nem tanított senki egy ideig, aztán XI. osztályban, hat év trombitatanulás után átiratkoztam canto szakra a Művészeti Líceumba. Ott sikerült valamicskét rám ragasztani éneklésből. De valójában önállóan próbáltam és próbálom fejleszteni magam.
— Hogyan kaptad becenevedet?
— A fent említett együttesből került ki az én ,,keresztapám", aki elnevezett Manónak. A nevet nyilvánvalóan azért kaptam, mert én voltam a banda legalacsonyabb tagja. Sokáig a színpadon is úgy mutatott be az akkori énekes, mint ,,a zenekar leg­alacsonyabb tagja, a szintiállványt leszámítva".
— Mit szeretnél a zenével adni az embereknek?
— Ez egy kicsit közhelyes talán, de a lelkemet. Úgy érzem, hogy a zenével tudom csak igazán kifejezni érzéseimet, és valószínűleg ezért volt annyira megható számomra, hogy egy teremnyi ember állva tapsolt nekem, mert ez azt bizonyítja, hogy sikerült átadnom a lelkemből egy darabot.

Ugron Nóri