Az idők folyamán három ünnepet találtak ki a nők számára. Az egyik az egyház által bevezetett és hagyományosan megünnepelt anyák napja, a másik a nyugati szomszédok által kedvelt, a szerelmet hirdető Valentin-nap, aztán a szocialista társadalomtól örökségül kapott nők napja.
Míg az első az életet adó és ápoló anyákat magasztalja — jogosan —, a második a fiatalságról és a szerelemről zeng himnuszokat, addig a harmadik a nőkre mint összetett személyiségekre igyekszik ráirányítani a figyelmet.
Miért jó, hogy a nők napja nem ment ki még divatból? Több okból is. Először is a nő végre nem csak fotómodellként, filmsztárként, szexlapok simuló nyuszikájaként vagy doromboló cicájaként jelenik meg a köztudatban, hanem sokoldalú emberként a maga vágyaival, törekvéseivel. Így a fiatal lányok, gyereklányok, kislányok elhihetik, hogy nem csak az előbb felsorolt pózoló szereposztásban lehetnek megbecsültek és értékesek. Másfelől azok a nők is végre teljes értékűnek érezhetik magukat, akiknek nincsen gyermekük, de sokat tesznek a közösségért, és akik közül sokan mindent elkövettek azért, hogy legyen.
Harmadsorban kiderül a feleségről, anyukáról, nagymamáról — amit a család már régen elfelejtett —, hogy mindegyikük nem csak hasznos vagy nélkülözhetetlen bútordarab, hanem Nő.
Az sem utolsó szempont, hogy a munkahelyen helytálló nőkről kiderül: érzelmeik is vannak, ha nem kell attól tartaniuk, hogy ezt férfi kollégáik rögtön a gyengeség jeleként értelmezik. Némelyeknek eszükbe jut az is, hogy a kolléganő lehet, nem azért késett öt percet a munkából, mert a körmét lakkozta, hanem éppen a sikeres, "hadba induló" férjének vasalta a fehér ingét...
Végül pedig — de nem utolsósorban — maguknak a nőknek is végre eszükbe jut, hogy szabad, értelmes, döntésképes lényeknek születtek, és sem szolgalelkűséggel, sem férfiassá alakulással nem válnak megbecsültté, csak ha emberi mivoltukat nőként is meg tudják élni.
Hát ezért kívánok én mindnyájunknak még sok nőnapot.