— veti fel a kérdést igen határozottan, helyenként megdöbbentően Zakariás Zalán újabb Dürrenmatt-bemutatója, A fizikusok.
Barabás Zsolt felvétele
S a kérdés korántsem költői, az előadás szellemesen és meghökkentően meg is válaszolja azt: nem létezik, a találmányaitól a világ sorsát féltő, pusztulását vizionáló zseniális fizikus, Möbius és különféle titkosszolgálatokba beálló másik két társa, az őt elmegyógyintézeti magányába is követő, talán nem kevésbé tehetséges, de az érvényesülés mégiscsak könnyebb útját választó fizikusok, Newton és Einstein nem bújhatnak el. Még az őrültek háza sem lehet tökéletes menedék.
S az is kiderül, hiába semmisíti meg közveszélyesnek tartott tudományos felfedezéseit megörökítő kéziratait a diliházban is szorgalmasan dolgozó Möbius, az igazgatónő lefényképezi és értékesíti találmányait. Neki nincsenek úgymond erkölcsi skrupulusai, egyet akar: pénzt. De sokat!
Eldöntendő, vannak itt egyáltalán őrültek, és ha igen, a fizikusok-e azok vagy az igazgató kisasszony?
Vagy a szakadék felé gravitáló világ a maga titkosszolgálataival, konszernjeivel, hadseregeivel.
Dürrenmatt 1962-ben jelentette meg Az öreg hölgy látogatása mellett talán legnépszerűbb, legtöbbet játszott darabját, tizenhét évvel Hirosima után, a hidegháború évadaiban, amikor már készen volt a hidrogénbomba is, s egyre többször merült fel a fizikusok felelőssége a megállíthatatlan és őrült fegyverkezés során.
Az azóta eltelt majdnem fél évszázadban sokat változott a világ, s bizony ez A fizikusok kérdésfelvetésén, szövegén is látszik, nem Dürrenmatt drámaírói technikája avult el, erről szó sincs — Shaw-tól tanult, Brecht felé tendált, kiváló helyzeteket teremt, jól bonyolítja a cselekményt, érzéke van a groteszk szituációkhoz, szikrázóan szellemes dialógusokat ír, nem véletlen, hogy a színészek, első bemutatói óta, szerte a világon egyszerűen imádják, a korszak egyik legtöbbet játszott szerzője —, hanem morális kérdésfelvetése lett az évtizedek során, mivel annyian utánozták, kissé sablonos és elkoptatott.
Ungvári Tamás, A fizikusok fordítója írja, Dürrenmattnál "...a világ egy rossz viccsorozat, amelynek csattanója sztereotip egyhangúsággal a bukás és a csőd. Aki menekül — mint Möbius is —, elkerülhetetlenül abba a csapdába esik, amelyet elkerülni élete ambíciója volt."
Zakariás Zalán groteszk epizódokban bővelkedő spektákuluma ezt a csapdahelyzetet bontja ki, maximálisan kihasználva Dürrenmatt egyik szokásos drámaírói fogását: a késleltetést, alkalmat teremtve színészeinek felszabadult, önfeledt játékra. Szakács László Salamon királyról képzelgő Möbiusa sodró erejű alakítás, s ezt Mátrai László Newtonjának arisztokrata habitusa, pipiskedően ironikus gesztusai és Pálffy Tibor Einsteinjének parodisztikus, önironikus játékai, bumfordiságai csak árnyalják, Gajzágó Zsuzsa doktor kisasszonya is sokszínűen, a végén félelmetesen jelzi: a világ jelen van, a sorsa elől senki sem szökhet el, egyenruhájában már-már SS-reminiszcenciákat idéz, szerintünk teljesen tudatosan. A három fizikus megöl három nővért, hogy tényleg őrültnek higgyék őket, de Dürrenmatt színpadán csak Möbius gyilkolászási nagyjelenetét s az ezt megelőző szerelmi egymásra találást látjuk, az ápolónő szerepében a törékeny és szenvedélyes Fekete Mária képes megmutatni, mit is veszít a különben érzelmes, sőt, érzelgős Möbius.
Kiválóan megkomponált Möbius másik nagyjelenete is, amikor elvált felesége (D. Albu Annamária), három fia (Diószegi Attila, Erdei Gábor és Nagy Lázár József) az új, misszionárius férjjel (Nemes Levente) meglátogatja az őrült tudóst. Elvadult és groteszk tobzódás folyik a színpadon, leállíthatatlanul és elragadóan, mindez többet elárul a megrendült, majd megvaduló Möbius tragédiájáról, mint a végén híres monológja a fizikusok felelősségéről.
Zakariás Zalán szereti a szimmetriát, két hőse is, az elején ideges, majd az egészbe lassan belenyugvó cinikus felügyelő (Kolcsár József) s a szigorú, érzelgősségét a drillel s a szokások szertartásrendjével gondosan leplező főnővér (Szalma Hajnalka), a két rezonőr, a két "voájőr"... Nehéz eldönteni, hogy értenek-e egyáltalán valamit is abból, ami az ideggyógyintézetben zajlik.
Csiki Csaba díszlete funkcionális, megfelelő terep az előadásra, Kiss Zsuzsanna jelmezei zseniálisak.
Hogy az alapjában véve sodró erejű, helyenként felpörgetett, helyenként lelassuló előadás támaszt bennünk azért némi hiányérzetet, talán abból is adódik, hogy nincs még tökéletesen kész, az illesztgetések még nem tökéletesek, többféle stíl vegyül itt elbűvölően eklektikussá, s ez időnként nem áll össze... De mindez csak idő kérdése.
