A székellyé válás útja
Még a király sem tehetett senkit székellyé. A székelyek közé való kerülés jogilag csak befogadás által történt. Rugonfalvi Kiss István szavaival élve: "a székelység vérbeli közösségébe csak a székely nemzet közgyűlése fogadhat be előkelőbb embert, míg a köznéphez tartozókat a község fogadta be azzal, hogy nekik nyílföldet adott".
A Bálványos-vár
Így a 14. század derekára kialakult a jogilag egységes székely társadalom. Az 1362―1363 táján keletkezett gestatöredék szerint ebben az időben már közismert tény, hogy a magyarság beolvadt, integrálódott a székelységbe. E folyamat nem nyelvi, hanem közjogi jellegű volt, mivel a székelyek már a Székelyföldre való áttelepítésük előtti századokban is magyar anyanyelvűek voltak. Az említett történeti forrás a székelyföldi magyarokról egyértelműen múlt időben beszél. Az 1345-ös évre vonatkoztatva azt olvashatjuk, hogy "a székelyek azzal a néhány magyarral, aki akkoriban közöttük élt", támadtak a tatárokra. Ez világos fogalmazás: a Székelyföldön élő magyarság a székelyekkel való másfél évszázados együttélés után beolvadt, és a 14. század derekára már székely jogúvá vált.
Székelyföld lélekszámának megállapításakor figyelembe vettem az itt talált népesség számarányát is, úgyhogy elfogadható mércének tartom a Székelykeresztúr vidéki régészeti topográfiai felmérés eredményeit. Kérdés: miért a magyarság olvadt be a székelységbe? A válasz nemcsak az, hogy e régióban ők voltak kisebb lélekszámban, hanem hogy a székely státus szabadabb jogállást biztosított. A székely embert a 16. század derekáig nemes embernek tekintették. A "föld tulajdonjoga szempontjából a székelyek erősebb jogállásban voltak, mint a nemesek". "A magyar király nem adományozhatott földet a Székelyföld területén, és felségsértés vagy magvaszakadás (örökös hiánya) esetén a tulajdonjog visszaszállt a közösségre" — írja Kolumbán-Antal József Székely honfoglalás című munkájában.
Felső-Fehér megyék magyarsága
Dél-Erdély egykori nagy kiterjedésű Fehér megyéjéből szakították ki, szervezték meg a szász és a székely székeket. Mellettük, a hajdani királyi várbirtok maradványain még tizennyolc különálló, saját közigazgatási egységet, ún. Felső-Fehér megyét alakítottak ki. Ezek különálló igazgatása fennmaradt egészen az 1876-os közigazgatási átszervezésig. Köztük jó néhány, Székelyföldbe ékelt királyi várbirtok volt. Ezek a stratégiai pontokon elhelyezkedő várak környékén alakultak ki, de néhány településük már korán, a 13. századtól kezdve a székely előkelők tulajdonába került. Korán a Székelyföldbe olvadt a telegdi várbirtok, amelyhez Oláhfalva, Zetelaka, Oroszhegy és Lengyelfalva tartozott, ezek jogilag hamar hasonultak a székely közösségekhez.
A Háromszék és Csíkszék határán húzódó Felső-Fehér megyében, a Torja-patak bal partján fekvő Kanta, Karatna, Alsó- és Felsővolál egyesült a szomszédos Torja községgel, Szárazpatak, Peselnek (Kézdikővár) és az alcsíki Lázárfalva önálló településsé alakult. A mai Sepsibükszád község területén lévő települések ― Gohán, Gerebenc, Rakottyás, Zsombor és Almás ― az évszázadok során eltűntek, lakóik átköltöztek a közeli székely falvakba. A Sepsiszék délnyugati csücskén elhelyezkedő másik Felső-Fehér megye, a Székföldje, a mai Hidvég Árapatak községgel együtt az 1876-os közigazgatási átszervezéssel került Háromszékhez. A tatárok által elpusztított Székföldet 1252-ben Akadás fia, Bencenc (Vencel) kapta adományként. Ő volt az első név szerint ismert sebesi székely. Őt tartják a Mikó és a Nemes család ősének.
A székelymagyarság
Minden jel arra utal, hogy a 14. század közepére befejeződött a székelység etnogenezise, népi arculatának kialakulása. Erre az időre már asszimilálták az itt élő magyar őrségek utódait, a magyarul beszélő türk származású blakokat, besenyőket, szlávokat és más néptöredékeket. Ezek többsége a 10—12. század folyamán telepedett le, s határőri feladatkört látott el. Az 1200 táján érkező székely népcsoport létrehozta saját településhálózatát, néhol rátelepedett a már itt élő közösségekre, amelyeket betagolt saját településrendszerébe, katonai szervezési kereteibe. Bizonyára még hosszú ideig számon tartották a nem székely származásúakat, de ezek emléke idővel elhalványult, mert mindnyájan katonai kötelezettséggel és székely státussal bírtak.
Tény, a székelység már a mai Székelyföldre való letelepedés előtt és utána is nagyszámú magyarral keveredett, ezért a székely nevet viselő lakosság magyar nyelvű és részben magyar származású is. Nyelvileg, kultúrájuk és az elmúlt 1300 éves közös történelmük révén a türk származású, hun tudatú székelyek a legerőteljesebb magyar identitástudattal rendelkező, önálló magyar népcsoportot alkották.
Török származású néptöredékek
A székelyek letelepedése idején a mai Székelyföldön élő magyar őrségek mellé elmagyarosodott karluk-török származású blakok, korozminok, besenyők, úzok is letelepedtek. A blakok a székely etnogenezis fontos részét alkották, Etelközben is szomszédai voltak a székelyeknek. Kézai Simon arról tudósít, hogy a székelyek a blakokkal összekeveredve élnek, azok betűit használják, együtt élnek Erdély határhegyeiben.
Az oklevelek is gyakran említik a Dél-Erdélyben élő blakokat. Érthető, hisz mindhárom népcsoport türk eredetű, hasonló szervezésű és feladatkörű. Tény, hogy a blakok magyar nyelvűvé válása a velük rokon eredetű székelyekhez hasonlóan már a honfoglalás táján megvalósult. Székelységbe integrálódásuk a 13. század első felében befejeződött, 1224 után az oklevelek már nem említik. Rásonyi László Bodor Györgyre hivatkozva úgy látja, hogy a dél-erdélyi blak népességet, a "Blacorum" blakjait a déli székelyek, a sebesi, az orbai és a kézdi székelyek közé tagolták be, azokat áttelepítették a mai Háromszék területére.
A türk blakokat mind a magyar, mind a román történetírás összekeveri a balkáni vlach (román) néppel. Erre nemcsak a hasonló névalak, hanem az a tény is lehetőséget ad, hogy miközben a Dunától északra megjelennek a vlachok első csoportjai, akkor tűnnek el közjogilag a történelem színpadáról a türk blakok, mert ekkorra közjogilag is beolvadtak a magyarságba, illetve a székelységbe. Rásonyi László egyértelműen megfogalmazta a blak és a vlach név közötti különbséget, a magyar történetírás nem foglalkozik kellő mértékben a blakkérdés tisztázásával. Természetesen, a nacionalista román történetírás örömmel használja fel a blakokra vonatkozó okleveleket a román ősiség erdélyi igazolására. Rásonyi a két népnév közötti különbségről ezt írta: "A két nevet világos hangtani differenciák különítik el egymástól. A blak név szót kezdő mássalhangzója mindig b volt, a szó végi mássalhangzója meg mindig k. A vlach név meg, melynek alakja a magyar történeti forrásokban valachus, volachus, szót kezdő magánhangzóval szerepel, így a magyar köznyelvben előbb u-val, majd o-val, a szó vége meg h-val."
A blak népnév a karluk török Bulak törzsnévre hasonlít a legjobban. Jelentése a kipcsakok nyelvében és más török nyelvekben: széles hátú ló, valamint a mongol nyelvben: fehér-tarka ló, a csatagáj török nyelvben: fehér lábú ló.
A Küküllő neve, valamint Dél-Erdély helynevei — pl. Zajzon, Tatrang, Brassó, Barca, Tömös, Barót stb. — alátámasztják a régészeti kutatások eredményeit, amelyek szerint Erdély délkeleti tájegységeiben "török nyelvet beszélő" népesség élt már a 10. században. Sajnálatos, hogy a hagyományos magyar történetírás, így az Erdély története (1988) is a blakokat, az 1224-es oklevélben szereplő "silva Blacorum et Bissenorum" egyik török népét vlachnak olvassa, bár kénytelen elismerni a régészet és a toponímia bizonyítékait, a dél-erdélyi régiókban élő ún. "ismeretlen" török népesség jelenlétét.
A blakokkal egy időben a sebesi, az orbói és kézdi székelyek Háromszékre telepítése alkalmával, a kézdi székelyek közé egy besenyő, a sepsi székelyek közé egy korozmin ágat (is) telepítettek. Ez utóbbiak elődei az Aral-tó vidékén éltek.
A bemutatott különböző néptöredékek határőri feladatot kaptak. Bodor György megállapítása helytálló: "Természetesen, csak kultúrában és főképp katonai jellegben azonos típusú néptöredékek beillesztéséről lehetett szó, hisz másfajta, más szemléletű és életmódú elemek a székelység katonai akcióképességét megbénították volna."
A tatárjárás után, 1252-ben tűnik fel a magyar királyi oklevelekben egy Balkán-félszigetről vándormozgalommal észak felé tartó népcsoport, amely fokozatosan települt át a Dunától északra eső régiókba, az egykori kun állam területére. Ezek a vlachok, a 19. századtól románnak nevezett nép elődei csak nagyon későn jutnak el Székelyföldre, mert a zárt vagyoni közösségre alapozott székely társadalomszerkezet sokáig nem tette lehetővé Székelyföldre való letelepedésüket. Az 1600-as évek fordulóján bekövetkezett pusztulás, a székelyek lélekszámának megfogyatkozása teszi lehetővé első csoportjaik beszivárgását, de ekkor ez még igen szórványos jellegű, és ezek a románok korán, a természetes asszimilációs folyamatok eredményeképp elszékelyesedtek.
(folytatjuk)
