Akkoriban, a hatvanas években, s még később is, a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes (később Maros névre facsarintotta a Hatalom) minden lehető díjat megnyert Romániában, többet Európában, hát a hazai kisebbségi gúzsokból a sok meghívásra a kormány kénytelen volt elfogadni az egyik nemzetközi ajánlatot. Hát elengedték az együttest — Kínába. Elmaradván ott politikai okokból két előadás, elrepültek az ujgurokhoz, ahol kétezer esztendő után úgy fogadták a magyarokat, olyan természetesen, mint akiket számon tartanak, és végre meglátogatták a helyben maradt testvéreket...
A többi olvasható volt.
Most az Ujgur Autonóm Tartomány küldöttsége látogatott Magyarországra, konferenciáztak a Magyar Írószövetségben is, szerencsém volt részt venni az egyik, az első találkozón.
Nem szabad a magunk véleményét aládúcolnunk mások szavaival, mégis idézem Farkas Árpád fiatalkori versének sorait, illik az ide:
...csak csend ne legyen.
Mert itt a csendnek csönd az ára.
Mint boglyák alján a nyirok: sárga...
Az akadémikus finnugrista megszállottak még ma sem akarnak hallani más ázsiai rokonainkról, az ujgurokról sem, csupán a finnekről, akik már maguk is nevetségesnek tartják a jó barátság mellett a rokonságra esküdöző katedrafőnököket, akadémikusokat, akik ebből a finnugor rokonságból élnek...
Nos, végre tető alá került a hetven éve tervezett találkozó Budapesten, mondja az írószövetség eddigi legfiatalabb (35) elnöke megnyitóbeszédében.
Fordítani fogunk ujgur nyelvből, irodalomból, népköltészetükből, ők a mienkből. És hát elmozdultunk a magunk, a mieink dolgában végre, a sok csend, a sok csönd után, ehhez azonban le kellett ráznunk a pártdiktatúrát, le a finnugor rokonítás műanyag láncait és így tovább.
Sumonyi Papp Zoltán költő, a magyar PEN Klub elnöke mondotta, több ezer éve nem találkozott a két nép, most az utóbbi két évben már harmadszor. Hát csend ne legyen ebben az ölelkezéses egymásra találásban!
Nézem az ujgur arcokat, keresem máréfalvi, háromszéki őseim vonásait, megtalálom három férfi arcán is az ötszögletű sapkakalap alatt. A kendőt az asszonyok ugyanúgy kötik, mint a mieink... nem képzelem mindezt, hanem látom. És hallgatom az ujgur beszédet. A hangsúlyos, tagolt élő beszédben ott lelem a hangsúlyt a szavak első szótagján. Ismerős? Ismerkedünk, aztán közelébb kerülünk.
Sumonyi Zoltán emlékezik korábbi találkozásra. Egy konferencián oroszul kérdezte egy férfi, magyar vagyok-e. Mondtam, igen, de te is az lehetsz, erősen hasonlítasz kiskunsági öcsémhez, akkor meg miért beszélünk oroszul? Ujgur volt a kérdező, az arca magyar...
Elmozdultunk hát, ki a kényszerű csöndből. Idén került sor a második magyar—ujgur konferenciára. Megtiszteljük magunkat azzal, hogy becsüljük testvéreinket, idők suhogásában felénk nyúlánkozó s bennünket évezredek alatt sem felejtő rokonainkat.