Ó, azok az igazi, fenségesen illatozó, tejföllel megáldott csülkös bablevesek! Bennük azokkal a nagy darab, jó húsos, a fedél alatti páráktól omlós, puhára, remegősre párolódott füstölt csülkökkel, akkorákkal, mint három-négy férfiököl egymás mellé-fölé téve.
Péter Alpár grafikája
Nem beteg gyomornak való étek, az biztos. Hanem jó, kaszálás idejére készített kaja. Úgy vág utána az acél, mint a penge. És nem fárad a derék, bírja a kar és a láb és minden egyes izom, amit megmozgat — és melyiket nem mozgatja meg — a szerszám.
Csak egy baj van az elfogyasztása után. Hogy veti szét az embert a gyomorban keletkező, majd felgyülemlő feszültség. Ami ha egyszerre, egyetlen erőteljes durranásra szabadulhatna ki, úgy elsurrogtatná a gazdáját kaszástul, mindenestül, akár egy kilőtt rakétát; testét úgy elröpítené, mint amikor az elszabadult lufiból egyszeriben kiszalad a szél, és purcogva futja, lebegi, járja körbe a levegőeget.
Nincs az az óriáshajó, amelynek a motorházában a kavargás, zakatakolás, dörömbölés, zörömbölés, a dugattyúk és hengerek ritmusos működése, a kerekek és csapágyak sivitelő forgása eszeveszettebb, őrültebb ritmusú lenne, mint egy kiadósabb csülkös bableves után az emberi gyomorban. A belek sötét járataiban, tekergőző alagútjaiban úgy futkároznak a szelek, mint valami eltévedt, barlangba rekedt turisták, akik sehogy sem találják a fény útját, a szabadulást jelentő kijáratot. Persze, a szelek azért sokkal talpraesettebbek, mint a zöldfülű természetjárók. Tanulhatna is tőlük egy-egy ilyen kezdő bagázs, mert a kis szelecskék — nagyobbacska testvéreikkel, apjukkal, anyjukkal, nagyszüleikkel, meg felnőtt rokonaikkal kézen fogva — nagyon gyorsan ráakadnak a megfelelő, a legmegfelelőbb kijáratra, ahol aztán — szinte azt mondtam, hogy kedvükre — távozhatnak. Nem éppen kedvükre, mert a gyomor gazdája, tulajdonosa, attól függően, hogy éppen hol tartózkodik, tehát a külső feltételeket maximálisan figyelembe véve, hol különböző szorításokat, préseléseket "eszközöl" a pajkos szelecskék ellen, hol pedig megpróbálja őket visszaszuszakolni a szülő- és keletkezési helyükre, a zakatoló, zörömbölő gyomorba; hol pedig, de az ilyen ritkább, széles, tágas, úgyszólván csűrkapunyi teret tár — hadd menjen, aminek mennie kell! — a távozandó, az összes pereputtyukkal kifelé igyekvő szélrokonság, szélnemzetség előtt. Ilyenkor azok — hálából — a világ összes hangját képesek imitálni, a vékonyka fuvolahangtól a furulya játékos danolászásáig, az oboa vagy a vadászkürt harsányságától a repedt réztrombita rekedtes hangjáig vagy a sztálinorgonát decibelben megközelítő sorozatokig, akár a nehéztüzérség robbantásait utánzó durrogásokig.
Nagyapáink még úgy tartották, hogy a férfi férfiasan teszi a dolgát még ilyenkor is. Hogy is mondjuk: nála a hang dominál. Tehát (ha nem látják, nem hallják) bele egyenesen, "torkaszakadtából" a nagyvilágba. Az ájerbe. Minél drasztikusabb, annál férfiasabb. Míg a "női hölgyek" olyan titokzatosan, olyan finomkán, mint távoli erős időkor a fény- és hangjelenségek, hogy csak előbb látszik a villámlás, mint hallatszik a dörgés. Illetve dörgés nem is hallatszik egyáltalán, egyéb árulja el a füle hegyéig, feje búbjáig elvörösödött női hölgyet. Mert akinek van némi tapasztalata ez ügyben, és kinek nincs, az jól tudja, hogy nem csak a hang lehet árulkodó. Sőt!
Nagyanyám egykori falusi szomszédasszonya pedig — régi ember volt, megtehette — azt mondta a szemtelenkedő, nyilvánosan "hangoskodó" gyerekeknek, hogy ő példának okáért soha nem tesz ilyet: ő elizzadja. És ez valahol érthető is volt. Azokban az időkben ugyanis sokkal jobban tette az ember, ha bizonyos dolgoknak egyáltalán nem adott hangot, hanem inkább hangtalanul, csendben elpárologtatta magából. Mint ahogy tették ezt oly sokan — a félelem és a különböző, regnáló diktatúrák éveiben — hosszú évtizedeken keresztül, C. elvtárs és elődei dicstelen uralma alatt.
Napjainkban, a mai félresikerültben már mindent lehet (mondják a régi emberek): a belül keletkező feszültséget, a felgyülemlő energiabombát már egyszeriben kipukkantva vagy ajtót-kaput törve, zúgva-bőgve is útjára lehet engedni. A világ pihentebb vidékein még ilyen harsánykodó versenyeket is rendeznek. Az a nyertes, aki legszívhezszólóbban tudja kimuzsikálni a hátsójával a szomszéd, de nem a baráti, hanem ellenséges ország himnuszát. Aki meg a nagy igyekezettől egyébbel, mondjuk egy kisebb, be nem kalkulált balesettel is tetézi a szférák altesti zenéjét, azt úgy kivágják a versenyből, mint a macskát a dolgára.