Szoboszlay Aladár római katolikus plébános magyar―román konföderációs tervezete ― amelyhez később csatlakozna Ausztria ― az 1950-es évek közepétől kidolgozott, a több évszázados magyar―román konfliktus, azaz az "erdélyi kérdés" megoldását célzó négy terv közül sorrendben az első. A következő terv az 1958. december 2-án ugyancsak kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész kantonális elképzelése volt, amely szerint a nyelvi határok nem esnek egybe a kanton határaival, hiszen a romániai magyar kantonnak a regáti magyar éppen úgy tagja, mint a székelyföldi tömbmagyarság. A harmadik tervezet a dr. Dobai István nevével fémjelzett ENSZ-memorandum, amelynek értelmében az erdélyi magyarság jogsérelmeit az ENSZ-ben tárgyalt "magyar kérdés" függelékeként vitassák meg a világszervezetben. A negyedik terv Fodor Pál csíkszeredai vasút-, hídépítő mérnök román―magyar lakosságtervezete. Kiszámolta, hogy a lakosságcsere nyolc évig tartana, és körülbelül hány vasúti szerelvényre lenne szükség.
A Keresztény Dolgozók Pártjának emblémája
Mind a négy tervezetben az a közös, hogy a római katolikusok, reformátusok is a börtönből kiszabadult Márton Áron gyulafehérvári püspöktől kértek tanácsot. Véleményem szerint Márton Áron a 20. század legnagyobb magyarja, Ravasz László református püspökkel együtt valóban "szent ember". Közös a négy tervben az is, hogy hittek a "pragmatikus Nyugatban", s csak a börtönben vagy a kivégző osztag előtt jöttek rá, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete valójában sóhivatal. Az ENSZ-memorandumot dr. Dobai István 1958. február 8-án, a lakosságcseretervet Fodor Pál 1958 elején véglegesítette. E sorok írója megtalálta a négy tervezetet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában, négy vaskos kötetben publikálta. A kötetek hatását bizonyítja, hogy a jelenleg zajló magyarországi alkotmányozási előkészületekbe meghívták ― egyedüli erdélyiként! ― dr. Dobai István nemzetközi jogászt, aki korára való tekintettel nem utazhat, de elküldte az általam feltárt hiteles levéltári dokumentumokat.
Szoboszlay Aladár a "kapitalista és szocialista világrendszer" közötti hidegháború végét jelző 1955. novemberi genfi konferencia hatására kezdte kidolgozni laza államszövetségi tervezetét. Eszmetársaival együtt abban bízott, hogy a nyugati demokrácia alapelvei Közép-Kelet-Európába is eljutnak, az értelmiségi elitnek készen kell állnia a nyugati eszmék fogadására. Abban a naiv hitben élt, hogy az úgynevezett szocialista tábor országaiban is bevezetik a többpártrendszert, politikai pluralizmus lesz, és a választások is ebben a szellemben zajlanak. Ebben a hitében meggyőződve dolgozta ki ― a keresztény ideológia alapján ― a Keresztény Dolgozók Pártjának programját. Az új párt programja elsősorban arra támaszkodott, hogy a nagy állami vállalatokban a munkások részvényesek lesznek, a fizetést az elvégzett munka, illetve a részvények alapján kapják. A mezőgazdaságban visszaadják a kisajátított földbirtokokat, egészen 500 hektárig. A fennmaradó részt kiosztják azon parasztok között, akik meg tudják művelni. A pártprogramtól jutott el a magyar―román konföderáció gondolatáig. Úgy látta, hogy a véres, sok-sok áldozattal járó magyar―román "differendum" csak úgy oldható meg, ha a két nép az őket veszélyeztető szláv tengerben laza államszövetségbe lép. Az államszövetségben minden fél egyenlő, függetlenül a lakosság számától. Mindkét nemzetnek külön kormánya, parlamentje, törvénykezése lenne, csak a külügyminisztérium, a honvédelem és a pénzügyminisztérium közös. Az eredeti tervben a konföderáció fővárosa Arad lett volna...
Szoboszlay Aladár tervezete nem a Kossuth Lajos által meghirdetett 19. századi konföderáció felelevenítését jelentette volna. Számos kérdésben nagyon világosan látott. Az említett tervezetek tudatos kidolgozását bizonyítja, hogy a Keresztény Dolgozók Pártjának programját lefordíttatta román, német és francia nyelvre is. (Szoboszlay Aladár konföderációs tervét és a Keresztény Dolgozók Pártjának programját most fordítja német nyelvre a Nobel-díjas Herta Müllerrel együtt elítélt, Berlinben élő William Totok író, történész. Készül egy német nyelvű kötet az erdélyi 1956-os szervezkedésekről. Ennek fontos fejezete az, amely a Háromszékben lát nyomdafestéket.)
Szoboszlay Aladár és társainak nagy tévhite az volt, hogy 1956-ban is a közép-kelet-európai államok sorsát a nagyhatalmak közötti erőviszonyok határozták meg. Az általuk "áttörésként" megélt 1955. novemberi konferencia az 1947. évi párizsi békeszerződésben rögzített status quót ismételten szentesítette, szó sem volt a nagy enyhülés előkészítéséről, csupán a két Németország egyesítésének kérdését vetették fel. Genfben valójában a szovjet külpolitika alapelvei diadalmaskodtak!
A "genfi szellem" hatására Szoboszlay kidolgozta említett tervezeteit, és mintegy 2000 oldalnyi kézirattal gazdagította a korszak szellemi termését. Szoboszlay Aladár egyik tömegbázisa Háromszéken volt. Ez érthető, hiszen ő volt Ábrahám Árpád torjai plébános bérmakeresztapja. Nyaranta hosszabb időt töltött Ábrahám Árpád szülőfalujában, Sepsibükszádon, ott, ahol jelenleg az egyik legsikerültebb ’56-os emlékmű áll. A konspiratív sejtek felépítése úgy működött, hogy csak a sejt vezetője ismerte Szoboszlay Aladárt, a tagság rendszerint nem.
A magyar forradalom kitörése után Szoboszlay báró Huszár Józseffel azonnal Csíkszeredába, majd Torjára utazott. A torjai plébánián rendezte be "főhadiszállását". Innen próbálta fellázítani, mozgósítani az egész Székelyföldet, majd az egész országot. Így kapnak az 1956-os háromszéki szervezkedési kísérletek ― úgymond ― "történelmi hátszelet".
Atorjai plébános, Ábrahám Árpád javaslatára Szoboszlay Aladár Brassóba, Ráduly István plébánoshoz utazott. Ráduly István 1910. július 29-én Oltszem községben született ― a testvére szerint Baróton ―, szülei jómódú gazdálkodók, 20 hektár földjük volt. Letartóztatásakor, 1957. november 2-án Brassóban plébános. Kivételes hely illeti meg az erdélyi magyarság történetében: 1944 tavaszán-nyarán bözödújfalusi római katolikus plébánosként egyre-másra állította ki a keresztleveleket, így védte az 1867 óta hivatalosan izraelita vallásúaknak tekintett székely szombatosokat a deportálástól, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból. Nem rajta múlt, hogy négyen így is önként jelentkeztek, és Auschwitzban végezték. A Szoboszlay-perben azért ítélték 22 év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. Semmit nem tudtak kivenni, kiverni belőle mindarról, amit Szoboszlay Aladárral 1956. november 1-jén este és november 2-án beszéltek, amit Szoboszlay Aladár meggyónt neki. Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális vize, a plafonról csepegett a pára. Egész életére megnyomorodott, de megtörni nem tudták. 1964-ben szabadult. Ezt követően Brassó-Bolonyán, Kovásznán és Alvincen szolgált. 1989. április 19-én hunyt el Sámsondon. Egyike azon római katolikus plébánosoknak, akiknek ideje lenne méltó emléket állítani.
Brassói útjáról Szoboszlay az 1957. október 22-én délután hat óra 10 perckor kezdődő és éjfél után 1 óra 50 perckor befejeződött vallatás során számolt be.
"Néhány nap múlva azt mondtam Huszár Józsefnek: elmegyek Sztálinvárosba (Brassóba ― T. Z.), hogy beszéljek Ráduly Istvánnal egy parókia elnyerése érdekében. Így, miután Ábrahám Árpádtól kézhez kaptam azt az ajánlólevelet, amelyet Ráduly István római katolikus papnak címezett, és amelyben arra kérte őt, hogy a Kultuszminisztériumnál támogasson engem egy parókia megszerzésében, Huszár Józseffel Sztálinvárosba indultunk. Megérkezvén Sztálinvárosba, Huszár Józseffel együtt elmentünk Ráduly István lakására, de nem találtuk otthon, mert egy községbe távozott. Ezt követően elmentünk Huszár József egyik rokonához, aki református lelkész Sztálinvárosban, elváltunk egymástól, ugyanis Huszár József vonattal vissza akart menni Aradra, én pedig azt mondtam neki, hogy folytatom az utamat Bukarest felé, hogy elrendezzem a parókia sorsát. Még aznap este újra elmentem Ráduly István római katolikus pap lakásához, addig vártam rá, amíg megérkezett. Miután bemutatkoztam, átadtam neki az Ábrahám Árpádtól kapott ajánlólevelet, annak elolvasása után azt mondta: Bukarestben vannak ismerősei, és azt hiszi, hogy tud segíteni a parókia megszerzésében, mert a gyulafehérvári püspökségnek Erdélyben papokra van szüksége, ha akarok, Sztálinvárosban is maradhatok, ezt ő el tudja rendezni, mert káplánra van szüksége. Erre én azt mondtam, hogy Aradot választanám, mire ő megígérte, hogy ilyen értelemben fog segíteni.
Azon éjszaka Ráduly István plébánosnál aludtam, az este folyamán a vele folytatott beszélgetés során olyan politikai kérdést is megtárgyaltunk, amely a magyarországi eseményekhez kapcsolódott. Ráduly István római katolikus pappal közöltem, hogy van egy felforgató szervezet, és milyen terveink vannak a felforgató szervezetünk céljai megvalósítása érdekében. Ugyanakkor arra kértem őt: abban az esetben, ha a budapestihez hasonló események kezdődnének, keressen nyomdászokat, és a Keresztény Dolgozók Pártja nevében azonnal nyomtasson kiáltványokat, amelyek tartalmazzák az üzemek részvényesítésére vonatkozó egyes fejezeteket, mezőgazdasági téren pedig mutasson rá arra, hogy az összes paraszti réteg megnyugtatására visszaadják a földterületeket. Ilyen vonatkozásban néhány részletet ismertettem is, hogy tudja: mit jelentenek ezek a fogalmak. Ugyancsak a beszélgetések során Ráduly István római katolikus papnak úgy általában beszéltem a román―magyar konföderáció elméletéről, amelyet a közeljövőben szándékoztam népszerűsíteni. Ráduly István római katolikus pap az általam elmondottakkal teljesen egyetértett, és azt mondta nekem: nyomdászmestereket fog keresni, és megígérte, hogy az általam jelzett esetben ki fogja nyomtatni a kiáltványokat.
E beszélgetés után ― mivel közben megérkezett a sztálinvárosi központi római katolikus templom segédlelkésze, akinek a nevét nem jegyeztem meg ― Ráduly István a rádiókészüléket a konyhában helyezte el, ahol mindhárman meghallgattuk Mindszenty beszédét, amelyet aztán megvitattunk. (Az életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélt Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása 1956. október 30-án szabadult a felsőpetényi házi őrizetből, őrgróf Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy előbb Rétságra, majd Budapestre szállította. 1956. november 1-jén tartotta az első beszédét, ezt hallgathatta Szoboszlay Aladár és Ráduly István. Mindszenty József a Parlament épületéből, ahová Tildy Zoltán hívta be, 1956. november 3-án kénytelen volt az amerikai követségre menekülni. 1971. szeptember 23-án a Szentszék és a Magyar Népköztársaság megállapodásának megfelelően ― akarata ellenére, de a pápának fogadott engedelmesség okán ― elhagyta Magyarországot. Amikor VI. Pál pápa találkozott vele, neki adta a mellkeresztjét és a gyűrűjét. Mindszenty József 1975. május 6-án hunyt el a bécsi Irgalmasok Kórházában.)
Miután másnap Ráduly Istvántól átvettem a Şerban ― a másik nevét nem tudom ― bukaresti római katolikus papnak címzett levelet ― a lelkész a 24-es villamos melletti templom sekrestyéjében lakott ―, amelyben Ráduly István arra kérte, a Kultuszminisztériumban járjon közben, hogy elnyerhessem az általam kért parókiát, Bukarestbe indultam.
Bukarestben kerestem a Şerban nevű papot, de nem találtam odahaza, a Ráduly István plébánostól kapott ajánlólevelet, valamint egy általam írt levelet ― amelyben az aradi parókiát kértem, vagy ha az nem lehetséges, akkor egy olyan egyházközséget, amely nekem is megfelel ― átadtam az ott lévő apácának. Bukarestből a gyulafehérvári püspökségre mentem, ahol a parókia ügyében beszélni akartam Márton Áron püspökkel, azonban nem tudván vele tárgyalni, visszatértem Aradra."
Szoboszlay Aladár Bukarestben nemcsak azzal a bizonyos Şerban nevű római katolikus plébánossal akart beszélni. Felkereste Constantin Drăgăniţă, a caracali tankezred parancsnokának feleségét, Iris Maria Drăgăniţăt, aki nem más, mint az egyik pártvezető, Mogyorós Sándor, alias Alexandru Moghioroş unokahúga. Szoboszlay Aladár abban a tudatban kereste fel, hogy beszélt a férjével, és valóban támogatja az államcsínyt, a kommunista hatalom megöntését. Csak a letartóztatás után, a vallatások során derült ki, hogy a Nagyszalontán 1921. január 28-án született, a családban magyarul beszélő Iris Maria Drăgăniţă felkereste a férjét Caracalon, de az hallani sem akart semmilyen államcsínyről, egyszerűen elzavarta a feleségét. Ahelyett, hogy mindezt bevallotta volna, valójában átverte Szoboszlayt.
