A közerkölcsök teljes lezüllése, a hivatali kötelmek felrúgása, az ellenőrzés bénasága miatt sok helyütt teljesen elszabadult az egyéni önzés, s nem volt, aki vagy ami megfékezze annak tombolását. A korrupció patologikus méreteket öltött, s a megszülető tőke jó hányadának bábája bizony nem a törvénytisztelet volt. Csavargyári történetünk folytatása némi bepillantást enged e machinációk, a versenytárgyalások megrendezésének világába.

Manipulációk
Ott hagytuk abba legutóbb, hogy Jakabos Csaba vezérigazgató a magánosítási előkészületek során, a gyár piacát és megmaradását biztosítandó, előbb egy német partnerrel kialakított kapcsolatban reménykedett, de az hirtelen meghalt, és utóda nem tanúsított érdeklődést az üzemi privatizáció iránt. Jelentkezett egy amerikai magyar üzletember is, de azt a jelekből ítélve rászedték a fővárosban, versenytárgyalásra benyújtott vevői ajánlata... két órával a határidő lejárta után érkezett meg.
— Lekéste?
— Ő tartotta velük a kapcsolatot, tőlük ismerte az időpontokat, s hazudtak neki. Ismeri a történetet? Egy fehér hajú "fiatalember" nagy bottal érkezik az unió székháza elé. Mit keres? Ő az igazságot! Jaj, azt itt hiába, menjen keletebbre. Budapesten kiáll a Gyurcsány-kormány idején az országház elé. Kérdik, mit akar. Ő az igazságot! Jaj, menjen tovább! — tanácsolják neki. Elér a bukaresti parlament elé. Mit keres? Én-e? A botomat! — feleli... Szóval, félrevezették.
— Hogyan készítették elő az első licitet?
— Nem tudom. Tőlünk lekérték a papírokat, és kiírták a versenytárgyalást. Az Állami Vagyonalap (ÁVA) megyei vezetője akkor már nem Rusu volt, hanem Preduţ. (Őt a Romcereal kapcsán perelték be utóbb. Azt is Erdély szerezte meg, és kinevezte Preduţot igazgatónak. — szerk.) Ő mint megyei ÁVA-igazgató tagja volt a csavargyár vezetőtanácsának is, együtt Sándor Katalinnal az Agrárbanktól, Vasilescuval a Tehnoinvesttől, voltam én, és még egy személy. Ahogy Preduţ akkor ott mesélt, hozzászólt, még nem nézett ki ellenfélnek. Az ellenfelek akkor még Bukarestben voltak, akik rendkívül elfogultan viselkedtek. Itt visszatérnék Petre Ro­manra. Amikor ő még 1991-ben kormányfőként itt járt, az említett "földalatti szervezet" úgy informálta, hogy a székelyek vissza fogják kapni a mezőt, erdőt, mindent, s "Nekünk mi marad? — kérdezték. — Nincs, amit örökölnünk. Legalább az ipar legyen a mienk, legalább azt mentsük meg." S vázolták, megvan a mód arra, hogyan tegyék rá a gyárakra a kezüket, kivéve három olyan vállalatot, melyet kemény, ellenséges igazgató irányít. Az egyik a csavargyár, a másik a szépmezői állami gazdaság, a harmadik az uzoni szeszgyár. Utóbb utánajárással kiderítettem, hogyan került ez a három egység a privatizációs maffia érdeklődésének homlokterébe, hogyan vonta azt saját hatáskörébe, mert úgy vélte, három aranybányáról van szó. Mind a hármat Erdélynek adták. Hozzáteszem: ő persze csak kisfiú, a háta mögött befolyásosabb személyek állnak. Egyszer "hibázott", ült is egy évet. Azóta másokon keresztül vezeti a cégeit.
— Nemrég adta hírül a sajtó, Brassóban új céget alapított.
— Ó, ez már a tizedik. Azt csinálta csavargyári részvényeivel is, átadta más cégnek, onnan egy harmadiknak, és így tovább, míg az utolsó már jóhiszemű vevőnek volt minősíthető. No de visszatérve: ezek akkor kihúzták a cinkust többek közt rám is.

Utolsó felvonás
— Jött a privatizáció utolsó felvonása, az 1999-es kiírás, melyre sikerült meggyőznöm Európa egyik legnagyobb szakcégének elnökét, aki a kontinens csavargyárosai szövetségének is elnöke, Enio Fontanát. Amikor 1998-ban meglátogattam, akkor vett kézhez egy 500 millió dolláros uniós kölcsönt rekonstrukcióra. Nagyobbrészt segélyből állt, hogy hőkezelő részlegét a lehető legkorszerűbbé tehesse. Pedig az olyan modern volt már akkor, hogy a mienk az övé mellett őskorinak számított.
— Hogy állja a kínaiakkal a versenyt?
— Erről van szó. Ő állja is, az európai gépkocsiiparnak ő szállítja a csavarokat. Én elhoztam Kézdire, megnézte, tetszett neki. Volt egy Bigbolt nevű gyára Olaszországban, mely a nagy kovácsolt, harminc milliméternél nagyobb átmérőjű szériákat és az egyedi, rövid sorozatokat állította elő. Ma is nagyon keresett cikk, tőlem is rengeteget kérnek, nincs hozzá gyártó Romániában. Nos, azt ide akartuk telepíteni. Átálltunk volna arra a termékre. Munkaigényesebb, de megéri. Nos, Enio eljött. Én — úgy lehet, hibám, butaságom —, hogy ne legyek egyedül, szóltam Pre­duţnak, ki van itt. Jövök! — felelte. Enio Fon­ta­nával aztán megtárgyaltuk az egész dolgot, hogyan vesz részt a liciten. A könyvelési érték 18 mil­liárd lej volt, a valódi sokkal több. Gépparkunk 530 gépből állt, köztük olyan is, amit kétmillió dollárért vásároltunk. Önműködő svájci présgépek!... Szóval, a gyárban óriási lehetőségek rejlettek. Preduţ azt tanácsolta neki — én, hülye, for­dítottam —, hogy ne vegyen részt a következő meneten, melyet a régi törvény alapján hirdettek meg, mert nem fog senki jelentkezni, ugyanis 68 milliárdot kért érte akkor a központi ÁVA. Azelőtt jelent meg az új magánosítási törvény, mely a húszmilliárd alatti értékek eladását a megyei ÁVÁ-kra ruházta át. Mi, mondta Preduţ, vállaljuk, nem aktualizáljuk a könyvelési értéket, ő kiír egy új licitet a saját jogkörében, és 18 milliárdért odaadja, tehát a harmadáért annak, ami éppen fennforgott. S ezzel elhülyítette Fontanát, aki azzal ment el, hogy augusztusban még megbeszéljük. Ama hónap 15-re volt kiírva a verseny­tárgyalás. Elmentem én is szabadságra, gondok voltak a szívemmel stb. A gyárért nem izgultam, ha megveszi az olasz, lesz piac, lesz jövő. Tisztá­zódni látszott a fűtőház dolga is, a város tervezte, hogy leállítja, és megszabadulunk ettől a tehertől. Szabadságon voltam, nem is érdeklődtem a licit felől. Hát egyszer szeptember elején hallom, hogy mégis volt jelentkező, aki egy órával a zárás előtt benyújtotta ajánlatát, és azt elfogadták. És szeptember valahányadikán behajtott egy pasas Mercedesszel az udvarra, és hosszú bőrkabátban megjelent a irodámban. Erdély Ede volt.

Semmiért
— Mennyiért kapta meg?
— Semmiért. Máig nem fizette ki. Utólag tudtam meg — már nyugdíjas voltam —, kölcsönként folyósítottak neki az RKB-tól két és fél milliárd lejt, melyből kifizette az előleget. Azóta sem adta vissza különben. A háta mögött állók közt ott egy bukaresti polgár, aki a minisztériumunkban dolgozott, és utóbb az ÁVA-nál nyert magas beosztást. Az tagja volt a Ke­res­kedelmi Bank igazgatótanácsának, és elintézte, hogy kölcsönt kapjon. Persze, törvényellenes volt állami banktól állami vállalat privatizálásához kölcsönt folyósítani és felvenni, de megtették. Nos, én szeptemberben már mit tehettem volna? Meg kellett várnom, amíg mindent átadhatok. Mikor kezemben volt a papír, hogy mindennel elszámoltam, ennyi és ennyi vagyonnal, ennyi bevétellel és ennyi tartozással, s azt mindenki aláírta, 2000. január 30-án szépen eljöttem, és azóta be sem tettem a lábam a csavargyárba. Ahogyan azt tönkretették, nincs szavam rá. Még a fáimat is mind kivágták, gyönyörű fenyőfám volt a bejáratnál, én ültettem, rózsák, minden. Szóval, 25 éven át a szívem csücske volt az az üzem!... Én reggeltől estig ott tartózkodtam, lehet, az egyetlen fiam is annak lett az áldozata, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Huszonöt évemet áldoztam azért, hogy egy hozzá nem értő két év alatt bebuktassa.

Utolsó utáni felvonás
Jakabos szerint külön tanulmányt érdemelne, hogyan vitték csődbe a csavargyárat.
— Először azt feltételezte, én úgy szállítottam külföldnek, hogy magam is sápot kaptam érte. Emiatt leállította az exportot, és nem volt, aki felvilágosítsa: azt nem szabad tenni, mert a vevő azonnal elfordul, és visszaszerezni nem lehet.
— De hát hol adott akkor el?
— Abszurdum, ugye. Azt hitte, ezzel megszorítja a külföldieket, és magasabb árat kap. Arra számított, legalább tíz százalékot én zsebeltem be, és azt ő rá tudja tétetni. Nos, szóba sem álltak vele. Nemzetközi árakon kereskedtünk, azok tiszták voltak, elvétett feltételezés volt, kiröhögték. Kisebb vevők még egy darabig jöttek, aztán azok is elmaradtak. Így buktatta meg a csavargyárat. Utóbb mindent eladott.
— De hát a privatizációs szerződésben kötelezettségeket kellett vállalnia! Azok miben álltak?
— Ki ellenőrizte és kérte számon azokat? De aláírta, hogy öt évig folytatja a gyártást ugyanarra szakosodva, hogy befektet stb. A "befektetés" úgy folyt, hogy cégeinek számlákat adott az általunk már elvégzett munkálatokra, például a szerszámműhely tetőzetének szigetelésére. És ehhez hasonlók.
— Az alkalmazottak megtartása?
— 1300-an voltak akkor. Nem emlékszem, mennyi ideig kellett a munkahelyeket fenntartani. De megfeledkeztem egy fontos dologról. A Magánvagyon Alapnak 33 százalék jutott a részvényekből, s nekünk sikerült megállapodnunk a SIF Transilvaniával még korábban, hogy azt eladja nekünk. Minden csavargyári dolgozó vásárolhatott részvényt. Köztük én is, kölcsönt vettem fel a Dacia Felix Banktól még 1997-ben, és részletekben visszafizettem.

Felmérhetetlen kár
E 33 százaléknyi, ún. kisrészvényes birtokában lévő tulajdonrész sorsáról lapunk beszámolt az évek során, nemegyszer az egyesületet vezető Ráduly-Baka Lajos tollából.
— A sok ellentmondó tudósításból nekem úgy tűnik, önök alulmaradtak.
— A pert megnyertük! Csak nem tudjuk végrehajtatni, sok pénzbe kerülne, és mert a megyében és másutt rengeteg a kulcspozícióban lévő olyan ember, aki abban nem érdekelt. Törvénytelen telekkönyvi átírások történtek, az összes alapfokon hozott bírósági ítélet mind minket marasztalt el, s e szövevényen akadt el a dolog, a mienk, de a szeszgyáré is.
— De mit ítéltek meg Önöknek? Kárpótlást?
— Nem, vissza kellene állítani mindent úgy, ahogy volt. A gyárat.
— De ha mindent eladtak már belőle?
— Igen, de ha átvehetnénk a gyárat, tovább lehetne perelni a román államot, és — elmenve egészen a nemzetközi bíróságig — elérni, hogy a 33 százalékért kárpótlást kapjunk. Az államtól, mely elnézte, megengedte, nem akadályozta meg a rablást. Noha törvényszékileg leállították a gépek elhordását, szombatonként és vasárnaponként azokat mégis elszállították, és eladták ócskavasként.
— Olvasom, hogy a város is végrehajtó útján vasalná be az adóhátralékot. Emiatt egyesületük szembekerült az önkormányzattal is.
— Tíz évig nem foglalkoztak vele, most szerintem megegyeztek, ha eladják az ingatlant, abból jut az adóra is.
Eddig a beszélgetés. Az egyesületnek több tucat pere folyik pillanatnyilag szerte Romániában, s hogy mikor lesz a harcnak vége, nem tudná senki megjósolni. A jogerős ítéletnek, mely az eredeti helyzet visszaállítására és visszaszolgáltatásra kötelezi a többségi tulajdonost, nem tudnak érvényt szerezni. Közben telekrészeket is eladott, ettől még kuszább és kibogozhatatlanabb lett az ügy. S mivel az üzemi volt irattár anyaga hozzáférhetetlen, mindennek a tetejében sok károsult egykori alkalmazott nyugdíjügyét sem tudja rendezni.
A kártétel úgyszólván felmérhetetlen.