Az első azt jelenti, hogy van az életnek egy vezérfonala, amit a nevelésünk folytán, de egyéni meggyőződésből kiválasztottunk magunknak, és azt követjük. Mivel az élet sokváltozós egyenlet, elvek terén sem rossz a rugalmasság, de ettől még az alapoknak változatlanoknak kell maradniuk.
Hogy egy példát említsek: megvetem a hazugságot, az igazság híve vagyok, ez az egyik alapelvem. Ha ehhez hűséges akarok maradni, akkor bármi áron elkerülöm a hazugságot, azaz igazat mondok — még ha szépen csomagolva is —, és elvárom, hogy nekem is igazat mondjanak...
Ez néha maga után vonja, hogy nem azt hallom, amit hallani szeretnék, de a magam elé tartott tükör nem torz, így értékeim sem szenvednek torzulást.
Ez a nézet manapság már sokat változott. Az igazság—hazugság axiómából lassan az lett, hogy "mondj igazat, és betörik a fejed". Így a hűség fogalma is kezdte elveszíteni jelentőségét vagy inkább megváltoztatni értelmét. Csak ahhoz illik hűségesnek lenni, aki valamiféle segítséget nyújtott, akivel érdekszövetségben állok, akitől várok valamit, akitől tartok valamiért.
Ilyen alapon az elvhű ugyan hűséges, de csak elvbeli társaihoz, a hazafi hűséges hazájához, de csak, ha onnan várhat valamit, a munkatárs a munkaadójához, amíg nem kerül jobb munkaadó, a munkaadó a munkatárshoz, amíg egy jobb ajánlat nem kínálkozik, a társ a társhoz... A sort hosszú lenne folytatni.
A régi értelemben vett hűség tehát a vesztesek szimbólumává vált lassan, azokévá, akik nem tudnak könnyedén változtatni nézeteiken?
Talán mégsem, csak legtöbben akkor kezdenek ezeken a dolgokon gondolkodni, amikor szembetalálják magukat a hűtlenséggel, és amikor éppen biztonságra lenne szükségük valamilyen téren.
Érdemes hát időnként mérlegelni, hogy mennyire fontos a hűség, hogy kihez vagy mihez legyünk hűségesek.