Múlhatatlan élmény volt látnom és hallanom az ötvenkét éves embert a televízióban. Ült egy kórházi széken, borostás arcát fölfelé, a kamera felé emelve mondotta: tüdőrákos vagyok, az orvosok azt mondták, már nem is operálnak meg, nincs miért...
Az egyik orvosa mintegy kisegítő kérdésként érdeklődött, a riporter meg az ember, a beteg ember ügyében: az ötvenkettőből hány évet cigarettázott?
Harmincnyolcat, ez volt a válasz. És azonnal elém tűnt a tizennégy éves gyerek, a serdülő, aki hetedik osztályos korában kezdte el a dohányzást. Innen már csak egy kőhajításnyi idő visszatérni a mába. Itt a tanulók kijönnek az iskolából, csapatoslag hömpölyögnek végig a keskeny járdákon, ötből négynek égő cigaretta a kezében, és fényes délben, nem törődve azzal, hogy igenis, nem csak jöhetnek, de jönnek is szembe a tanárok.
Kettős a tétel: a tanár az utcán nem szólhat rá a tanítványára, másnap sem kérheti, immár az intézetben számon, hogy is van az, fiam, leányom, hogy tizenhárom, tizennégy évesen cigarettázol köztéren, utcasarkon, kávézóban?
A tétel másik fele: a diák(ocska) már nagyon is tudja, az intézeten kívül azt művel, amit akar.
Mi mint "együttlakó" felnőttek azonnal tehetjük hozzá, hogy többek között ezért annyi a kiskorú bűnözés, amennyi.
És lépegetek tovább ezen a csapáson, keresem a lehetséges egészséges gyermekkort, azon kívül és amellett, hogy kevés a testnevelő óra, a pálya, kevés az a szigor, ami megvan. És ha... folytathatjuk kedvünk szerint és felelősségünk szerint a feltételezéseket sorban.
A testnevelő tanár, az edző kijelentheti(-e) határozottan, hogy dohányozni márpedig tilos. Aki dohányzik, az nem lehet tagja a csapatnak, és a dohányzás nem csak "az iskola területén", hanem mindenütt tilos azoknak, akik tevékeny sportéletben, csapatban vesznek részt. Visszahatása a szabálynak: akit dohányzáson érnek, vagy arról értesülnek, azt a fiatalt azonnal menesztik kifelé a csapatból.
A tanügyet éppen eleget s elegen reformálgatják itthon is, másutt is, olyannyira, hogy egész nemzedékek abból koldulnak, hogy csenevészekként, képzetlenül kerülnek a munka(nélküliek) mezejére, mert nem értenek semmihez.
Mi nem akarjuk reformálni az iskolarendszert és rendetlenséget — azaz: már miért ne akarnánk?! Ha kormányzati szinten annyi mindent elbarmolnak, miért ne szólhatna a szülő, a sajtó? Amint hogy szólnak is, de számon kérni az intézést már nincs jogu(n)k.
Az az 52 éves férfi ül a kórházban a támla nélküli széken, és bizonyosan tudom, arra is gondol, hogy támasz nélkül, játékból szokott rá a korai tüdőrák okára. Ismert, mindennapi jelenségmagyarázatba kezdek, ha azt mondom, attól még senki nem lesz délcegebb, hamarosabb férfi tizenöt évesen, és szebb leány sem, kívánatosabb, ha szívja, szívja a dohányfüstöt. Legfennebb homályos lesz a szeme, és sápadt az arca, legfennebb pórusos a képén a bőr, és "koraérettségét" a korai mellrák jelzi majd, és aztán az a szék a kórházban, amelyre le kell ülni félfiatalon és egészen betegen, hallgatván az orvost: hány évet is dohányzott az utolsó, az ötvenkettedikig?
Néhány fogalmat, szókapcsolatot jegyzek ide: családi nevelés, iskolai nevelés, apai szigor, felelősségtudat, ilyesmi. De hát ahol az egészséges törvényeket kirekesztik, ott az iskola is... ott a szülők, a család is bedobhatja a gyeplőt.
Még eszünkbe jut a sporttanárok, katedrák, edzők egészségesebb hatalmi köre, az iskola mint nagyhatalom. Ne nézzen(ek) bele a majdani felnőtt(ek) fiatalon a sötétedő egekbe egy-egy kórházi széken, immár tehetetlenül.
